Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-06 / 14. szám
KÖNYV DUCZYNSKA ILONÁRÓL A cselekvés szerelmese A könyv címlapjáról Duczynska Ilona néz ránk. A kép talán negyvenéves korában készülhetett. Amikor én megismertem, már közeledett a hetvenhez. 1963 őszén Polányi Károly előadást tartott — a Magyarok Világszövetsége szervezésében — az amerikai gazdaságszociológiáról és Ilona asszony elkísérte férjét. Egy rövid életrajzi vázlatában így ír erről a korszakáról: „A kanadai Pickeringben Polányi munkásságához igyekeztem szerény segítséget nyújtani kéziratok gondozásában és hasonlókban. Kertet is neveltem.” A szerző ezt a megjegyzést így kommentálja: „A kéziratokat gondozó, kertet nevelő Duczynska mélységes passzivitásba menekült ember volt. Emigráns az emigrációban. Távol élt a hazájától, távol egykori önmagától is.” A budapesti tanácskozáson az abszolút főszereplő Polányi volt; a reflektorfény a világhírű tudóst világította meg és a sötét háttér eltakarta apró, idős feleségét, aki a megszólalásig hasonlított egy másodikvonalbeli, megöregedett háziasszonyhoz. De csak a megszólalásig, mert ha beszélni kezdett, élénk fiatal, szemei és szellemessége egyszerre meghazudtolták a törődöttség látszatát és mindenkit áthatott egy rendkívüli ember sugárzása. (Személyes tapasztalatai alapján a könyv szerzője maga is így látta: „Olyan személyiség volt, akinek jelenléte eseményeket jelent. A törékeny testből kisugárzó energia, mintegy elektromos feszültséggel töltötte meg a levegőt. Karizmatikus egyéniég volt.”) A Kossuth Kiadónál megjelent vékony életrajz részletesen ismerteti Duczynska Ilona gyermekkorát, fiatalkori tetteit. 1897-ben született, lengyel—magyar nemesi családok sarjaként. A koraérett kamaszlány gyűlölte az Osztrák—Magyar Monarchia egész világát, 1918-ban a háborúellenes mozgalom aktivistáit bíróság elé állítják: Duczynska Ilona az úgynevezett Galilei-per fővádlottja, akit az ítélet után, az októberi forradalom szabadít ki a börtönből. Dolgozik Moszkvában, Bécsben, 1934-ben a bécsi munkásfelkelés résztvevője. Haláláig emigráns. 1958-tól hazajár Magyarországra, az anyanyelvi mozgalom résztvevője, magas kitüntetésben részesül. A könyv kitűnő portrét rajzol. A stílus oldott, szellemes. A szerző így jellemzi hősét: „Romantikus forradalmár, aki nem akar feloldódni a szervezetben, nem veti alá magát eleve bármely döntésnek . . . Ilona »-magánforradalmár« volt, a harcnak nem besorozott katonája, hanem inkább partizánja akart lenni. Az ilyen emberek nem valók semmiféle politikai pártba.” A történelem közbeszólásai Ilona asszony kitűnően írt, sok minden érdekelte. Tehetséges fizikusnak indult, újra és újra nekivágott a műszaki tanulmányoknak, Svájcban, Bécsben. 1934-ben a bécsi egyetem laboratóriumában a nehézvíz hőmérsékletének mérésére alkalmas készülék megszerkesztésével foglalkozott. A 40-es években végzett londoni munkájáról így emlékszik vissza egy interjú során. „Szakvizsgára készültem aerodinamikából. 1942 januárjától egy évig tanítottam fizikát egy amerikai college-ban Benningtonban, ahol tovább készültem az aeronautikai vizsgára és repülni is megtanultam ...” A történelem azonban mindig közbeszólt. A politika eltérítette a tudományos munkától. Egy sajátos, tragikus emigráns sors tanúi vagyunk. Miért nem tért haza a Polányi házaspár? Mi tartotta vissza őket, amikor látták és helyeselték a 60—70-es évek magyarországi változásait. (Szombathelyen, az Anyanyelvi Konferencián Ilona asszony idézett férje egy leveléből: „a feudális nemzet szíve a privilégium volt, a polgári nemzet szíve a. tulajdon; a szocialista nemzet szíve: a nép”. A könyv szerzője így magyarázza: „Hiába a nyilvánvaló tény, hogy örökre múltba tűnt az a rendszer, amely elől olykor életük védelmében menekültek, a hontalanná vált emberek sokszor haboznak, hogy hazatérjenek-e? Visszafogja őket az aggodalom: vajon elég tartósok-e a változások odahaza, lesz-e nekik helyük a társadalomban? Visszatartja őket a befogadó országhoz váló kötődésük, az elsajátított idegen kultúra vonzása, a már kiépített egzisztencia, az évtizedek alatt létrejött baráti és netán rokoni kötelékek.” 1918 és 1945 között „kizökkent az idő” és már nem találtak vissza. A Rákosi-korszak következett, majd 1956. Amikor pedig úgy érezték, hogy megszületett végre a várvavár harmónia, már elkésett minden szándék. (Reménykedjünk. Talán holtukban egyszer hazatérnek és hazai földben pihenve megnyugszanak a vándorok.) Újra magyarrá Szombathelyen, a II. Anyanyelvi Konferencián Duczynska Ilona életének egy mulasztásáról beszélt, amelyet levezekelni lehetetlen, de igyekezni kell jóvátenni, amennyit lehet. „A bécsi emigrádós években a haza gondolata maga is kiégett és vele kiégett az anyanyelv is, mert nem adtam tovább. A bécsi emigrációban született gyermekünk nem tudott magyarul. A polgárháborús frontok néha keresztülvágnak a családokon .. . Azután valahol az emigrádós életnek körülbelül a közepe felé ért el újra a haza és ami visszahozta életünkbe, az irodalom volt.” A Polányi házaspár egy antológiát állított össze a magyar irodalom legjavából és angol nyelvre fordítva tette hozzáférhetővé a nyugati olvasók számára. „így született meg a The Plough and the Pen című gyűjtemény. Címével (Az eke és a toll) Illyés Gyula »Megy az eke« című költeményére utal”. 1963 után évente vendégünk volt, a Magyarok Világszövetsége akkori főtitkárához, Beöthy Ottóhoz szoros baráti kapcsolat fűzte és e sorok írója büszke rá, hogy barátja lehetett, meglátogathatta Pickeringben is. Foglalkoztatta őt minden, ami a kivándorolt magyarság és a mai Magyarország közötti kapcsolatokat erősíthette. Bizonyos, hogy a hetvenedik és nyolcvanadik életéve közötti hihetetlen aktivitás próbára tette fizikai erejét; másfelől viszont éppen ez a roppant mozgásmennyiség tartozott hozzá lényéhez__ Pickering és Bécs között repülővel közlekedett, onnan legendás kis Volkswagenjén érkezett Magyarországra. Általában hangulatának megfelelően vezetett, szerette a szédítő sebességet, a közlekedési szabályokról nem volt nagy véleménnyel, mégsem okozott soha balesetet. Nyolcvanéves korában, amikor szóba került, hogy rossz látása és hajlott kora miatt esetleg a kanadai hatóságok megvonják tőle a jogosítványt, baráti emlékezések szerint tréfásan azzal fenyegetőzött, hogy akkor előveszi a régi pilótaigazolványát és ezentúl repülőgépen fog járni. (Ez a részlet felidézte bennem azt a kis történetet, amelyet Ilona asszony mesélt el Szombathelyen. Telefont kapott, hogy másnap délelőtt sürgősen utazzon Pestre. Átalakítottuk a programot, hogy reggel elsőnek szólhasson, majd elindult a kis járművel. Ügy látszik fáradt volt, a kocsi imbolygóit az úton. Mögötte hatalmas teherautó ment, amelynek vezetője megelégelte az orra előtti „kacsázást”; megelőzte, leállította. Szinte megrémült, mert azt hitte, üres kísértet-j ármű bizonytalankodik az úton, alig vette észre az apró vezetőt. Feltépte a kocsiajtót és „szigorúan” oktatni kezdte Ilona asszonyt. „Van a néninek egyáltalán jogosítványa?” — kérdezte. „Van fiam, még pilótabizonyítványom is, csak elég régi.” A teherautó „pilótája” először elnémult, aztán töprengett, majd döntött. „Nem hagyom magát csalinkázni, nagymama. Felhúzom Pestre, még valami baja esik. Csak fogja aztán erősen a kormányt.” Egyenesen a Parlament elé szállította. Ilona asszony még az élmény hatása alatt, önironikusan számolt be nekünk kalandjáról.) Előttem van Duczynska Ilona egy 1977-es levele, amelyben egy Kanadában élő 1918-as emigráns hazaküldendő könyvtárának ügyéről írt. A levél befejező passzusát ideiktatom: „Kimondhatatlan örömömre megjelent a posztumusz Polányi Károly-könyv: »The Livelihood of Man«. Arra int, hogy még egy kötet Polányi esedékes ... És még egy D. I. emlékezés 1917-re. Így hát, csak dolgozni tovább, amíg lehet.” Valóban a cselekvés szerelmese volt. SZÁNTÓ MIKLÓS 11
