Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-07-06 / 14. szám
— Már hároméves kora óta rendszeresen eljár a budapesti Néprajzi Múzeum képességfejlesztő szakkörébe — magyarázza az édesanyja. — Népdalokat tanulnak, agyagoznak, báboznak, tojást festenek, betlehemíznek ... Azt már a férje teszi hozzá, hogy mindezt szinte ingyért: egyegy két-három órás foglalkozás írd s mondd, mindössze 15 forintba kerül. Az imént azt írtam, hogy ez a népművészeti találkozó kellett a két keramikus „tapasztalatcseréjéhez”. Ehhez most hozzá kell tennem: nem véletlen, hogy a találkozó színhelye épppen Galgamácsa volt öt esztendeje is, ma is, s lesz — gondolom — 19!)0-ben is majd. Galgamácsa: Vankóné Dudás Juli faluja. Itt született 1919. január 6-án, vízkereszt napján, itt élt, s esztendeje itt is nyugszik, Mácsa temetőjében. Életében, kisgyermekkorától kezdve, a paraszti néphagyomány őrzője, és nemcsak szorgos, hanem kivételesen ihletett terjesztője is volt. Olykor igen-igen nehéz körülmények között. „1941 szilveszterén volt az esküvőnk . .. meséli egyik önéletírásában. — Ezután a gondtalan nappalokat felváltotta a kemény munka. Három idős szülőt kellett tartanunk, nappal a földeken voltunk, és éjjel a petróleumlámpa mellett festettem, rajzoltam, hímeztem.” És nemcsak ezzel foglalatoskodott, bár országos és világhírét rajzaival, festményeivel szerezte. Énekelt, táncolt, népi együttest szervezett és vezetett, cirokból játékot fabrikált, kukoricacsuhéból bábut ügyeskedett össze ... Ilyen, úgynevezett „sustya-babát” küldött be Aszódra, egy pá1, Az eredeti Marina-beli pannó és a Dudás Juli stílusában készülő fej 2. Most a „gyermekgála” nézői, később szereplői 3. A Tájház konyhája 4. A csészét és alját Takács Istvánné mintái díszítik FOTO: GARAMI LÁSZLÓ 5. Vasárnapi délután 6-11. Festett tányérok FOTO: GABOR VIKTOR lyázatra, s nyert véle díjat az a már nem kis- és még nem nagylány is, akivel a mácsai Táj ház eresze alatt ismerkedtem össze, amikor bevert oda az eső. (A Tájház, ez a miniatűr néprajzi múzeum, ugyancsak Dudás Julinak köszönhető.) A leányzó, Takács Ibolya a gödöllői óvónőképző elsős növendéke, éppen galgamácsai népviseletben van, hiszen nemsokára szerepel a zárónap gálaműsorában, a Tollfosztóban. (A fosztó egyébként szintén Dudás Juli műve: egy ősi mácsai szokást „emelt át” a színpadra, ahol a tollfosztás adja a keretet a népdalok, -táncok, népi gyermekjátékok és mondókák bemutatásához.) Takács Ibolya már kora gyermekkora óta tagja a mácsai népi együttesnek. Kezdetben, persze, a gyermekcsoport tagja volt, most, 15 esztendősen, féllábbal még itt van, féllábbal pedig már a felnőttek között. — És mit csinálsz az együttesben? — Táncolok, énekelek. Mindent, amit a nagymamámtól örököltem. A nagymama pedig nem más, mint Vankóné Dudás Juli. így hát Ibolya odahaza is, az együttesben is tőle tanulta a dalokat, leste el a táncokat, vele gyakorolta a mondókákat. — Megmagyaráznád nekem, mi ebben a jó? — Hát az, hogy csodaszép! Meg hogy sokfelé járunk. Voltunk Miskolcon, Kazincbarcikán, Debrecenben, Budapesten többször is, sokféle embert megismerhetünk ... Megkezdődik a díjkiosztó ünnepség, Ibolyát elszólítják, hogy átnyújtsák néki az elismerést a „sustya-bábu” készítéséért, ö oklevelet kap, s amíg várom, hogy csendesüljön az eső, arra gondolok; nagyanyja, Dudás Juli harminc-valahány esztendeje talán éppen ilyen „sustya-bábukért” kapott pénzzel mentette meg a nélkülözéstől a családját. „Nagy csapás ért 1951-ben bennünket — írta Falum, Galgamácsa című könyvében. — Két lovunk pusztult el egymás után ... Egy egész évi jövedelem kellett a két ló vételéhez ... Egyszer megáll előttünk egy nagy fekete autó. Látom az ablakon, hogy kilép belőle egy apró fekete hölgy, és hozzánk tart. Be is jön, Dudás Julit keresi. Nagy megrendelést szeretne a németek részére tőlem: gyermekjátékokat, kukorica- és cirokszárból elkészítve ... Kaptam tőle előleget is, hogy a bábukra vásároljam meg a ruhákat, szalagokat. Csak gyolcsot 10 métert vettem fehér szoknyának ! . . . Csak azt költöttem el az előlegből, ami ezekre kellett! A 9
