Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-01-19 / 1-2. szám

Nevetni és sírni kell azon, amin sírtunk és nevettünk — A lexikonokban nincsen port­os adat arról, hogy összesen hány ilmet készített... — Most végzek éppen a húsza­tok játékfilmem utómunkálataival, imit némiképp nehezít a főszerep­­ő, Öze Lajos halála. 1944-ben ját­­izódik a történet, közvetlenül a lémet megszállás előtt. Ismét csak örténelmünk egyik legsötétebb torszakát kíséreltem meg filmre- Anni; a tragikus események — ácsit komikus hangvétellel... — Ahogy ezt Bacsó Pétertől már megszokhattuk; úgy állítja elénk i hőseit, hogy nevetnünk kell. So­kan éppen ezt kifogásolják az ön művészetében, hogy a szatíra, a groteszk, a tragédia és a komédia mindig egyszerre van jelen, mint­ha sosem adná meg a témáinak az őket megillető komolyságot. Mert így szemléli a valóságot? — Egyik oka talán az, hogy ilyen összetett személyiséggel „vert” engem a sors, hogy minden­nek egyszerre látom a színét és a fonákját, tehát a tragikusban is észlelem a nevetségest, a tekinté­lyesben a mulatságost, a kissze­rűt. Nem hiszem egyébként, hogy tragikus esetek kizárólag csak megrendítő módon és eszközökkel ábrázolhatok. Talán magában a valóságban is benne rejlik ez a fajta kettősség. Különösen igaz ez az ötvenes évekre, amelyről négy filmet is készítettem. Ezek az ab­szurd és irracionális elemek ben­ne voltak az akkori események­ben, különösen ha a mából tekin­tünk vissza. Művészi meggyőző-BESZÉLGETÉS BACSÓ PÉTER FILMRENDEZŐVEL A TEGNAPELŐTTRŐL, A TANÚSÁG TANULSÁGAIRÓL, A MAGYAR FILMRŐL Bacsó Péter 56 éves, Balázs Béla­­dijas filmrendező, stúdióvezető, író, főiskolai tanár. 1950-ben szerzett diplomát, első filmjét Úttörők címmel 1949-ben forgatta. désem, hogy a mozi olyan műfaj, amely alkalmas a nézők szélső­séges megragadására. — ön 1950-ben végezte a főis­kolát, ahol utána tanár lett, és a Filmgyárakban is funkciót kapott. Magyarán egyik tevékeny végre­hajtója volt azoknak a kultúrpoli­tikai szentenciáknak, amelyeken a filmjeiben jókat derülhetünk. Va­lahol azt olvastam, hogy a „Sződd a selymet, elvtárs” kezdetű dal szövegét is Bacsó Péter írta. Van­­e valami, amire azért nem szíve­sen emlékszik? — Természetesen van, de nem sorolnám fel őket. Nagyon fiata­lon és zöldfülűén kerültem a Film­gyárba. Együtt dolgoztam Kovács Andrással, Szász Péterrel, Thurzó Gáborral. Mi voltunk a „drama­turgia”, „hollywoodi módszerrel” gyártottuk a forgatókönyveket, amelyeket Fábri Zoltán, Keleti Márton és Gertler Viktor, az akko­ri nagyok rendeztek. Mi garantál­tuk tehát a forgatókönyvek elvi tisztaságát. De ugyanakkor tisztá­ban voltunk azzal, hogy ott és ak­kor formálódott, alakult a szo­cialista magyar filmgyártás. Ha kritikusan is tekintünk vissza, számos szép eredményt elkönyvel­hetünk, de éppen a kollektív mun­ka okán a hibákért is felelősnek érzem magam. — Magukat nem jellemezte az a szélsőséges hit, amit a filmjeiben gyakran kigúnyol és nevetségessé tesz? — Az én legszemélyesebb vallo­másom erről a korszakról a Teg­napelőtt című filmem, amelyben mély tragikummal igyekeztem áb­rázolni azt, amiben hittünk; hogy miben manipuláltak minket; hol tévedtünk és mennyire kollabo­ráltunk a személyi kultusz korsza­kában. Mert meggyőződésem, hogy a személyi kultusz nemcsak né­hány elszánt ember mesterkedése volt, hanem nagyon széles, együtt­működő rétegre támaszkodott. És ebben az én nemzedékem is részt vett. Ebben a filmben, amely öngyilkossággal és börtön­nel zárul, megkíséreltem elmonda­ni, hogy a legnagyobb lobogásból hogyan estünk át a kiábrándult­ságba. A tanú ban Marxot idéztem: „Miért halad így a történelem? Hogy az emberiség derűsen váljék meg a múltjától!” A nevetés itt búcsúzást jelent, szakítást a tor­zulásoktól, biztosítékot arra, hogy mindez nem ismétlődhet meg töb­bé. — Ez meglehet, de ez a hang­vétel esetleg sérti azokat, akik át­élték. végigszenvedték az esemé­nyeket. Jlkik cselekvő részesei vol­tak, azok azt gondolhatják, éppen az ön hőseinek szavaival, hogy „az élet nem habostorta”. A fiata­lok pedig egyszerűen derülnek a helyzetek fonákságain, az egyesek­ből hideg verítéket előcsaló dalo­kon — miközben oly sok minden­nel adós még a történelemtudo-

Next

/
Thumbnails
Contents