Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-06-08 / 12. szám

Hazánk és a nagyvilág

A elmúlt hetekben, hónapokban a magyar témájú cikkekben eddig sem szűkölködő nemzetközi sajtó figyelme még fokozottabban irányult hazánkra. Az érdeklődés mindenekelőtt a Magyar Szocialista Munkáspárt márciusban megtartott kongresszusának szólt, amely a következő öt év feladatait körvonalazta, s egyben megvonta az elmúlt időszak mérlegét is.

Külföldi újságírók százai akkreditáltatták magukat a budapesti Novotel Szálló szomszédságában épült új konferenciaépületben lezajló pártkongresszusra. A nagy világlapok, a Financial Times-tól a Le Monde-ig, a tévétársaságok bő teret szenteltek a magyar politikának. Vitazáró beszédében Kádár János is utalt a nagy külföldi sajtóvisszhangra, mondván, ki-ki pártállása szerint a „politika megmerevedéséről”, avagy éppen „liberalizálódásáról” beszél. S ugyancsak ő húzta alá: milyen fontos az, hogy a nemzetközi közvéleményben reális képet alakítsunk ki országunkról.

Ennek a képnek a kialakításáért sokat tesz a magyar külpolitika is. Ha ma Magyarországnak tekintélye, szavának pedig súlya van a világban, az köszönhető diplomáciánknak is. A nemzetközi „goodwill”-hez — akárcsak a gazdasági életben — ez önmagában kevés lenne. Lehetnek bármilyen ügyesek a diplomaták, szavakban képviselhetnek bármit, ha ennek nincs meg az otthoni — belpolitikai — fedezete. Magyarán: nem lehet hitele egy olyan külpolitikának, amelyet a hazai gazdasági és társadalmi gyakorlat nem támaszt alá. A magyar külpolitika azonban nemzetközi kapcsolataink építésében támaszkodhat azokra — a külföldi szemében is jelentős — eredményekre, amelyeket az élet minden területén elkönyvelhetünk. Szavak és tettek, elmélet és gyakorlat között nincs szakadék.

Miként nem létezik egy „külső fogyasztásra” szánt külön külpolitika, úgy az is természetes, hogy a magyar diplomácia tevékenysége sem öncélú. Legfőbb célja az, hogy minél kedvezőbb külső körülményeket biztosítson társadalmunk és gazdaságunk fejlődéséhez, szilárdan képviselje nemzeti érdekeinket. Magyarország — sajátos földrajzi helyzete és egyéb adottságai folytán — nyitott ország. Európa keresztútján fekszik, tragikus — máig ható — történelmi tapasztalatokat szerzett értelmetlen háborúkról, megosztó nemzeti indulatokról. Ezekből a tanulságokból is következik jószomszédi politikája, a kiterjedt kapcsolatépítés nemcsak szoros szövetségeseivel, hanem a más társadalmi berendezkedésű államokkal is.

Európáról szólva lehetetlen nem emlékezni ezekben a napokban a II. világháború befejezésének 40. évfordulójára, amely mementó — a halottakkal és a romokkal — a kontinens és a világ minden népe számára. De nemsokára esedékes egy másik évforduló is: tíz éve írták alá Helsinkiben 35 európai és amerikai állam képviselői az európai biztonsági és együttműködési konferencia záróokmányát.

Abból a folyamatból, amelyet ma enyhülésként tartunk számon, hazánk tevékeny részt vállalt. A magyar fővárosból indult ki a „Budapesti felhívás”-ként ismert javaslat is. A hetvenes évek derekáig az európai biztonsági és együttműködési konferencia előkészítése, később pedig a Helsinkiben elfogadott elvek megvalósítása állt a magyar diplomácia tevékenységének középpontjában. A szocialista országok közül elsőként, hazánk ad otthont ez év őszén az európai együttműködés egyik rendezvényének, a Kulturális Fórumnak.

A magyar külpolitika aktivitását nem egyszer — itthon és külföldön is — rendkívül eltérő, sőt végletes vélemények kísérik. Nem egy polgári sajtóorgánum azt fejtegeti: a magyar külpolitikának nincs önálló arculata. Mások viszont úgy vélekednek, hogy diplomáciánk állítólag hajlandó közvetíteni a két szövetségi rendszer között. A publicisztikai túlzások mögött azonban ott áll s magáért beszél a gyakorlat: o magyar külpolitika egyszerre képviseli az ország saját érdekeit és szövetségi rendszere közös álláspontját. Nyugati partnereink is tárgyszerűen elismerik, hogy hazánk képviselői kétértelműség nélkül nyilvánítják ki, melyik oldalon állunk, hová tartozunk. S ebből következik, hogy az állítólagos közvetítő szerep a politikai spekulációk szférájába tartozik. Közvetítésre csak az képes, aki nem elkötelezett egyik vagy másik oldal felé. Magyarország pedig a szocialista világ része.

A politikai realizmushoz hozzátartozik, hogy számot vessünk saját lehetőségeinkkel. Hazánk — területét és népességét tekintve — kis ország. Az emberiség nagy sorskérdéseit nyilván nem tudja döntően befolyásolni, ami viszont nem azt jelenti, hogy ne járulna hozzá a legégetőbb problémák megoldásához. Az utóbbi években, szövetségeseinkkel együtt hazánk számos kezdeményezést tett, amelyek a katonai szembenállás szintjének csökkentésére, a leszerelés előmozdítására, az államok közti bizalom növelésére irányultak.

Az elmúlt években érezhetően romlott a kelet—nyugati viszony; a fegyverkezési verseny újabb

szakasza indult meg, akadozott a párbeszéd. A feszült helyzetben a magyar külpolitika nem a befelé fordulást választotta, hanem arra törekedett, hogy fennmaradjon a dialógus. Tette ezt annak a tudatában, hogy a kis és közepes országok kapcsolatai nyilvánvalóan nem helyettesítik a világ sorsát döntően befolyásoló két nagyhatalom párbeszédét. De a két szövetségi rendszerhez tartozó kisebb országok viszonya hozzájárulhat a nemzetközi légkör javulásához, ami egyik feltétele a két nagyhatalom közötti párbeszédnek.

Ebben a szellemben kapott meghívást Magyarországra több NATO-ország kormányfője és más vezető politikusa. Ismeretes, hogy a múlt évben egyebek között Margaret Thatcher brit miniszterelnökasszony, Helmut Kohl nyugatnémet szövetségi kancellár és Bettino Craxi olasz kormányfő volt Budapest vendége. De rajtuk kívül további öt nyugati ország legfelső szintű vezetői is tárgyaltak Magyarországon. Az ilyen jellegű látogatásoknak vannak a „nagypolitika” szemszögéből talán nem meghatározó szubjektív hatásai is: a budapesti utca képével, a nagycsarnok áruellátásával ismerkedő, és a járókelőkkel spontán beszélgetést kezdő nyugati vendég személyes benyomásai nyilván módosítják a korábbi esetleg sematikus képet országunkról.

Az egyenesség és nyílt beszéd jellemzi nemzetiségi politikánkat is, amely teret kapott a XIII. kongresszus vitájában éppúgy, mint határozataiban. A Magyar Szocialista Munkáspárt síkraszállt amellett, hogy a hazánkban élő nemzetiségeknek minden lehetőséget meg kell adni ahhoz, hogy anyanyelvűket, kultúrájukat ápolhassák, kapcsolataikat bővíthessék anyaországaikkal. Tesszük mindezt annak a lenini nemzetiségi politikának a szellemében, amely úgy fogalmaz, hogy a többség soha nem lehet elég nagylelkű a kisebbséggel szemben. Ugyanakkor a kongresszus azt is leszögezte, hogy természetesnek tartjuk, ha a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségiek is fejleszthetik nemzeti, anyanyelvi kultúrájukat s hozzájárulhatnak népeink jobb megértéséhez, együttműködéséhez. Mi tudatosan azt keressük, ami összeköt bennünket, s nem azt, ami történelmünk során szembeállított vagy elválasztott.

Bonyolult világban élünk. A következő években is sokat kell tenni azért, hogy békés körülmények között, egy kevésbé fenyegetett világban folytathassuk azt, amit hegyven éve a romokon építeni kezdtünk. ...

elényi István műszerész a menetirányító diszpécserrendszerek karbantartója a Magyar Államvasutaknál. Most azonban egy élelmiszerbolt irodájában ül, vele szemben komor tekintetű férfiú. Az üzletvezető rossz kedve érthető. Kellemetlen hallgatni, s a készülő jegyzőkönyvben majd leírva is látni a vádpontokat: a próbavásárlás során vásárolt „húsz deka” felvágott három dekával kevesebb, a desszert szavatossági ideje lejárt, s a pénztáros is tévedett — nem éppen a bolt kárára — négy forintot. Arról nem is beszélve, hogy az önkiszolgáló üzlet kosarai piszkosak voltak, s a raktár sem ragyogott... S az egészben az a legcudarabb, hogy alá is kell írnia az általa vezetett üzletről kiállított bizonyítványt. Ezzel négyötezer forintnyi büntetés is járhat.

Bár Belényi István mindössze harmincesztendős, kötetekre rúgnának az iméntinél szelídebb és cifrább tartalmú jegyzőkönyvei. Éppen tíz esztendeje, hogy „beszervezte” valaki családja baráti köréből szakszervezeti társadalmi ellenőrnek. Országos hálózatról van szó, Belényi István 38 zuglói ellenőrt irányít. A büntetést nem ők szabják ki, „csak” a tényeket rögzítik, a „tarifa” megállapítása a Kereskedelmi Felügyelőség dolga, akik a széles körű és rendszeres helyszíni ellenőrzést nem győznék e társadalmi segítség nélkül.

A fogyasztói érdekvédelemnek ezt a módját 31 esztendeje vállalta magára a szakszervezet, s mitagadás, feladatuk ma is adódik bőséggel. Az „ötleteket”, hogy a kereskedelemnek, szolgáltatásoknak mikor milyen ágát ellenőrizzék, részben a Kereskedelmi Felügyelőségtől és a tanácsi árhatóságtól kapják.

— A stílusra' — jegyzi meg Belényi István — ügyelni kell. Azt ugyan nem várhatom el, hogy a tettenért kereskedő „szeressen”, ám azt igen, hogy elismerje: munkámat szakszerűen, nem kötözködve, eleve előítélettel végzem. Magam azt a gyakorlatot követem., hogy ellenőrzés előtt „terepszemlét” tartok a lakossági bejelentés alapján kiszemelt üzletben, aztán amikor már igazolvánnyal a zsebemben térek vissza, tudom, melyik pulthoz lépjek; a húshoz, a mélyhűtőhöz, az üvegvisszaváltóhoz-e, avagy az előrecsomagolt felvágottakat érdemes utánamérni...

Belényi István ugyan fiatal ember, arra azonban ő is emlékezik, hogy a tíz-tizenöt évvel ezelőtti időkhöz képest mekkorát fejlődött ß l^reskedelem. Több az áru, nagyobb a választék, és a kereske-12