Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-25 / 11. szám
A kerek, csattanós kis történetek érzékeltetik, hogy Vincze Pál gyakran ad interjút. Olyan olvasók és hallgatók számára, akik nem az anyaggal való küzdelmére, művészi hitvallására kíváncsiak, hanem eseménydús élete érdekes epizódjaira. Ezekben pedig nincs hiány. Amikor az Egyesült Államokban Truman elnök és felesége portréját készítette, „modelljei” egy ízben Amerikában élő magyarokra terelték a szót. Sorolták a neveket, a művész jólesően hallgatta, majd elmesélte, hogy előző nap izgalmas riportot olvasott egy rendőrrel, aki egy felhőkarcoló tetején fegyverezte le az üldözött banditát. Az újság közölte, hogy a rendőrt Kovács Andrásnak hívják. „Ez igen gyakori magyar név — magyarázta Trumanéknak Vincze Pál — és én öt percig nagyon büszke voltam származásomra.” „Miért csak öt percig?” — érdeklődött a First Lady. „Azért — hangzott a válasz — mert továbbolvastam a riportot és a banditának is magyar neve volt.” A történetekből kiderül, hogy Vincze Pálnak olykor nemcsak a pesti humort kellett elővennie a hazai örökségből, hanem a külföldiek által oly sokat emlegetett magyar élelmességet is. Egy ízben VI. Pál pápa portréjának elkészítésére kapott megbízást, de azt nem tudta kieszközölni, hogy a pápa modellt üljön. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy naponta részt vehetett a hivatalos audiencián. A művész először szerényen meghúzódott a hatodik sorban és rajzolt. Aztán naponta egy-egy sorral előbbre költözött. Mire az első sorba ért, feltűnt a pápának, és így sor került a bemutatásra : „A pápa megnézte a rajzaimat és megkérdezte, miben lehet a segítségemre. Én bátran kivágtam, hogy szeretném, ha a szentatya modellt ülne. — Ennek semmi akadálya — válaszolta VI. Pál, és szólt a titkárának, hogy keressen egy időpontot. Magamban jól mulattam, mert előzőleg éppen a titkár utasította el kérésemet.” Egyébként nem kérkedésből mesélte el Vincze Pál ezt a két találkozást, hogy „lám, ilyen híres embereket mintáztam!”, hanem azért, mert róluk kérdeztem. A neveket ugyanis egy prospektusban láttam, amely munkásságát ismerteti. A sor Aga Khan és Churchill portréjával kezdődik, II. Erzsébet megkoronázásának 10., Dickens és Beethoven születésének 200. évfordulójának emlékérmeivel folytatódik, és — akkor a Shakespeare-sorozattal zárult. Ebből a füzetből tudtam meg azt is, hogy munkáiért — többek között — Spanyolországban, Franciaországban, az Egyesült Államokban díjakat kapott. A jubileumi Shakespeareéremre szóló megbízás maga felért egy kitüntetéssel: Anglia nem bízza akárkire halhatatlan fiának emlékét. Vincze Pál büszke arra, hogy ez az érem nagy üzleti sikert is hozott a Shakespeare Alapítványnak, amit ösztöndíjakra fordítanak. Shakespeare-nek köszönheti azt is, hogy a Stratfordban megforduló magyar turisták — hallván az idegenvezetőktől az ő nevét — olykor felhívják telefonon. Ez nagyon jólesik neki, hiszen oly vékonyak a szálak, amelyek az otthonhoz kötik. Évtizedek óta nem járt Magyarországon. Vincze Pálnak ugyanis nincs kihez hazajönnie. Teles Edét vagy egykori társait már csak a temetőben látogathatja meg, családját ott sem: a fasizmus áldozatai lettek mind. Ehhez a fájdalmas emlékhez érve az egész este derűsen anekdotázó művész, süteményt, italt szívélyesen kínálgató házigazda elcsendesedik. Az a szörnyű nap jut eszébe, amikor a háború után hazaérkezett és nem találta szüleit. Hallgatunk egy ideig, aztán magyarázkodni kezd, mintha ő bántott volna meg valakit, hogy ne értsem félre, nincs benne keserűség hazája iránt, nem azért él Angliában. De akkor nem tudta volna otthon folytatni az életet. Aztán pedig nőtt a távolság. Kevés jelzés érkezett arról is, hogy a magyar képzőművészeti élet számontartja. Egyszer írt róla a Népszabadság, (őrzi a cikkel), egyszer pedig kint járt a Nemzeti Galéria munkatársa és kiválasztotta huszonöt munkáját egy kiállításra. Akkor haza akart jönni, de egy műtét megakadályozta az utazást. Nem szűnt meg tájékozódni az otthoni — mindig így említi Magyarországot — képzőművészetről, elsősorban persze a kisplasztikáról. Tud arról is, hogy egyszer egy műkritikus kissé elmarasztalta Teles Edét. Az évekkel korábban olvasott ítélet újból felpaprikázza: „Ez egy rossz vicc! Ez nagyon rossz vicc! Ha van otthon érmészet, az Telesnek köszönhető!” — és sorolja néhai mestere védelmében az érveket és a neveket az utolsó hűséges tanítvány, majd kifújva mérgét hozzáteszi: „Hiába, ahonnan az ember elindult, onnan nem tudja eltépni az érzelmi szálakat.” Búcsúzáskor átad egy kis dobozt, benne bronzérem: egyik oldalán a Shakespeare Centerben látható önarckép, a másikon a drámasorozat parányi másolatai. Megköszönöm és kifejezem a reményemet, hogy egyszer egy hazai kiállításon láthatjuk valamennyit. Kicsit kétkedve bólogat, ez nem rajta múlik. Már az udvaron járok, amikor utánam kiált: „Giorgio-t ne felejtsék el!” CSERVENKA JUDIT FOTÖ: GABOR VIKTOR 9
