Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-25 / 11. szám
VINCZE PÁL PORTRÉI Stradford-upon-Avon-ban a Shakespeare Centre halijának egy tölgyfa borítású falát 40 bronzérem díszíti. A középső — a drámaköltő arcképével — az 1964-es Shakespeare-év hivatalos emlékérme, a többi: a drámaköltő műveinek egy-egy jelenete. A negyvenedik, kisebb méretű érem ritkuló hajú, sasorrú férfit ábrázol, kezében vésővel. Ö'a sorozat alkotója: Paul Vincze — Vincze Pál. London Chelsea negyedében lakik. „A Rosetti Stúdió nevű ház 5. számú műterme az enyém — magyarázza a telefonban — könnyű megtalálni!” Nem is olyan könnyű. Az utca hosszan fut le a Themzéig, és hasztalan kutatom a házak falán a stúdió nevét. Közben némi nyugtalansággal állapítom meg, hogy a környezet a gyér esti világításban erősen emlékeztet az angol krimik színhelyeire. Hirtelen egy lámpa fénykörében rendőr bukkan fel, és segítségével két perc múlva már Vincze Pál ajtaján csengetek. Vendéglátóm megnyugtat, hogy ez az egyik legbiztonságosabb utca Londonban, mert a ház, amely előtt a „bobby”-t megszólítottam, Mr. Thatcheré. „Ilyen híres helyen lakom!” — mondja vidáman. Valóban híres hely: itt alakult meg egykor a chelsea-i művésziskola, az 5. számú stúdióban pedig Augustus John, a neves angol portréfestő lakott. Később Buday György, a szegedi fiatalok haladó mozgalmának egykori résztvevője, a drámai erejű fametszetek alkotója költözött ebbe a műterembe, amikor a fasizmus elől Angliába emigrált. Tőle vette át-sorstársa: Vincze Pál. A két magyar művész barátsága a 30-as években kezdődött, még Rómában. Ifjúságuk színterének emlékére „Paolo”-nak és „Giorgio ”-nak szólítják egymást azóta is. „Paolo” fájlalja, hogy a hazai sajtó nem foglalkozik eleget barátjával. Hogy vele sem, azt nem említi, annál sokkal szerényebb ember. Van mire szerénynek lennie — ahogyan ezt Pesten mondanák, ha ismernék őt. Vincze Pál hűségesen őrzi szülőföldje emlékét. Bárhol közük is nyomtatásban életrajzát, ragaszkodik ahhoz, hogy budapesti tanulmányait megemlítsék, és annak a tanárnak a nevét, akinek — úgy érzi — egész pályáját köszönheti. Azt nem várja el, hogy angol, francia vagy spanyol nyomdászok Váchartyán nevének pontos szedésével küszködjenek, de ha élőszóban beszélhet múltjáról, akkor a történet természetesen a váchartyáni szülői házban kezdődik. Gyermekkorától kezdve szobrász akart lenni, és már akkoriban arról ábrándozott, hogy egyszer megmintázza Shakespeare-t. Szülei nem bánták művészi ambícióit, de az első világháborút követő súlyos gazdasági helyzetben azt tanácsolták: olyasmit tanuljon, amiből meg is lehet élni. így az Iparművészeti Iskolán elvégezte a kerámia szakot, de utána nyomban felkereste a kor legkiválóbb éremművészét, Teles Edét és kérte, vegye fel tanítványai közé. Egy éve látogatta már a nagy tudású mester óráit, amikor pályázatot írtak ki új 2 és 5 pengős érmék tervezésére. „Elhatároztam, hogy indulok a pályázaton. Teles Edének nem szóltam róla, féltem, korainak találná, ezért titokban Alkotás utcai albérletemben dolgoztam az érméken. Az egyik egy Patrona Hungariae-ábrázo'lás volt, a másik egy ősmagyar vadászé. A döntés napján annyira izgultam, hogy bár nem voltam nagy mozirajongó, összekotortam krajcáraimat és beültem az Alkotás moziba. A Mellékutcát adták Irene Dunne-al a főszerepben. Híres film volt, de idegességemben a felénél felugrottam és hazamentem. A folyosón újságírók vártak: tőlük tudtam meg, hogy mindkét első díjat nekem ítélték.” Sok évvel később, már itt Londonban, a 20. Century Fox megbízásából elkészítettem Irene Dunne portréját. Elmeséltem neki, milyen fontos szerepet játszott életemben. Csak azt hallgattam el, hogy nem néztem végig a filmjét.” Most is derül az eseten, majd váratlanul megkérdezi: „Mondja, megvan még Budán az Alkotás mozi?” Megnyugtatom, hogy a mozi is, az utca is létezik, és a nevük sem változott. Vincze Pál ezután Rómáról beszél, ahová ösztöndíjasként jutott, s ahonnan a fasizmus miatt 1938-ban Buday György hívására Londonba menekült, hiszen haza már nem volt tanácsos jönnie. „Nehéz idők voltak. A háború miatt lemondták a megrendeléseket, erre a célra nem volt már arany, de még bronz sem. Jelentkeztem egy gyárban, ahol a katonai kitüntetéseket, érdemrendeket verték. Itt tanultam meg, milyen érmeket nem szabad tervezni, és milyeneket kell a gyári sokszorosíthatósághoz.” Később ennek nagy hasznát vette. Amikor a brit gyarmatbirodalom országai elnyert függetlenségük dokumentálására új pénzeket bocsátottak ki, számos esetben Vincze Pált kérték fel az érmék tervezésére. „Egyszer egy barátom — nem minden él nélkül — megkérdezte tőlem, hogy megtalálom-e egyáltalán a térképen ezeket az országokat. Csak annyit válaszoltam: az a fontos, hogy ők megtaláljanak engem!” 8