Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-05-11 / 10. szám
REVICZKY ÁDÁM SZOLGÁLATA VENDÉGEK DÁNIÁBÓL Reviczky Imre Ma már egyre több ember ismeri a világon Reviczky Imre ezredes nevét Cselekedeteit emléktábla örökíti meg — Budapesten kívül — Izraelben, Ausztráliában; előadásokon, tvfilmeken és rádióműsorokban ismerkedhettek meg velük az amerikai, NSZK-beli nézők, hallgatók. Reviczky ezredes a második világháború idején emberek ezreit mentette meg a deportálástól, a koncentrációs táboroktól. Az ő általa szervezett munkaszolgálatos osztagok — éppen a munkaszolgálatos papír segítségével —, megmenekültek az elhurcolástól; ugyanakkor viszonylag emberi körülmények és humánus bánásmód közepette vészelhették át a gyilkos időszakot. Reviczky ezredes 1957-ben elhunyt — ám emlékét ápolja és szolgálja fia, Reviczky Ádám. Nemrégiben érkezett vissza Ausztráliából, ahol egy templomban emléktáblát avattak Reviczky ezredes emlékére. — Kinek a kezdeményezésére valósult meg ez a gesztus; ki állíttatta az emléktáblát? — Ausztráliában egy bizottság alakult apám emlékének ápolására. Ennek a vezetői: Székely Endre, Davidovici Sándor és Svéd Andor. Maga a történet azonban sokkal előbb kezdődött, még 1979-ben. Abban az évben utcát neveztek el apámról Izraelben, egy Cfát nevű kisvárosban. Apám egyik megmentettjének a bátyja ugyanis Cfát polgármestere volt, s kötelességének érezte, hogy ezzel is felhívja a figyelmet apám tevékenységére. Ekkor gondoltam arra, hogy részletes anyagot kell gyűjtenem apám tevékenységéről — magyarán, meg kell írnom az életét. Felkutattam mindazokat, akikre emlékeztem, s kértem őket, keressenek ők is olyanokat, akik ismerték apámat, akiknek az életét ő mentette meg. A kutató munka során ismét eljutottam Izraelbe és többször az Egyesült Államokba. — Előadásokat is tartott? — Nem csupán én. 1983-ban, New Yorkban Braham professzor beszélt apám tevékenységéről. De én is tartottam előadásokat, nyilatkoztam tv-ben, rádióban. Tavaly Los Angelesben a Simon Wiesenthal Centerben egy amerikai katolikus iskola diákjai előtt beszéltem: próbáltam megértetni velük a világháború in MMBr'íoT THE JEWISH MARTYRS WM pfUsMD M TW HUfNiARIAN H<« (K MM AND IN MEMORY OE COL. IMRE REVICZKY —inmitUWil—« Aflnr'NWtMMMC VNLtWtti Ttt* w ü*r*?ri ran* ~ron für ikN«f«ous MiarntwHAVf * SHAM W TMI tt*MN 1» IO < <♦*» ■_______________________________IHl »AI Az emléktábla Svéd Andor, Reviczky Imre és Davidovici Sándor és a zsidóüldözések világát, valóságát. : ' — Kérem, kanyarodjunk vissza: hogyan jött létre az ausztráliai emlékbizottság? — Éppen Los Angeleshez kapcsolódik. Az Űj Tükör című lapban megjelent a budapesti emléktáblaavatás beszámolója. Néhány héttel később egy fiatalember levelet írt a szerkesztőségnek, amelyben kifejtette: neki elege van már ezeknek az emlékeknek az állandó fölemlegetéséből. A levél igen heves, elmarasztaló olvasói reagálásokat váltott ki. Az egyik felháborodott olvasó — szintén apám megmentettje — elküldte a vita anyagát Los Angelesben élő rokonának, George Brownnak. Braun Gyuri — számomra csak ezen a néven létezik — nagy feladatának vállalta, hogy kései elégtételként ápolja, terjeszti apám cselekedeteinek emlékét. Weinstock Lajossal együtt — aki még gyermekkorából ismerte apámat — megszervezték Los Angeles-i utamat. Tőlük tudtam meg, hogy nagyon sok apám által megmentett ember él Ausztráliában. Mivel ők személyesen nem tudtak Ausztráliában semmit sem szervezni, felhívták barátaik figyelmét apám tevékenységére. így alakult meg az emlékbizottság, s így valósult meg az emléktábla. — Hol áll ez a tábla? — Sydneyben, a Béli Háborús Emlékzsinagóga falán. — Említette, hogy könyvet akart írni Reviczky ezredesről. Elkészült a munkával? — Igen. Valószínűleg még az idén megjelenik Budapesten, a Tények és tanúk sorozatban. — ön rengeteget utazik, levelezik, gyűjt és ír édesapja emlékének ápolásán fáradozva. Miért teszi? — Az első indíttatást kétségtelenül az adta, hogy az apámról van szó. Amióta azonban átlátom a feladat nagyságát, rájöttem, hogy sokkal többről van szó. A háború végére Magyarországon a túlélőkben égtek a sebek. Az érzelmek, gyűlöletek kusza zűrzavara következett. Balogh Edgár hívta fel a figyelmemet arra, hogy legjobban úgy ápolom apám emlékét, ha — békeviszonyok között — folytatom az ő megkezdett munkáját, a humanizmus, a megértés nevében. S. P. J. A városi tanács tölgyfa burkolatú dísztermében negyvenöt dániai vendég hallgatja Herczog György szavait, aki Kecskemét város nevében kíván sok élményt a vendégeknek. A falakat díszítő történelmi festmények — Székely Bertalan munkái — és a vidék rövid történetének ismertetése után mindenki kis ajándékot kap: pici üveg kecskeméti itókát. Közben Faerstain Katalin, az árhusi egyetem magyar—történelem szakos tanára fáradhatatlanul fordít, magyaráz, válaszol a kérdésekre. Most azonban nem tanárként, hanem szervező-vezető minőségben érkezett Magyarországra. — Az elmúlt években sokszor hoztam haza csoportokat, de ez az első társaság, amely nem egyetemistákból áll. 11 évestől 76 évesig minden korosztály megtalálható közöttük. Van itt orvos, biológus, tanár, diák, nyugdíjas. Közös érdeklődési körünk hozott össze bennünket, mégpedig a textilmunka: a szövés-fonás, a gyapjú, a kender és a selyem hagyományos feldolgozása. Én például a randersi textilkor tagja vagyok. Fonóklubunk minden hónapban egyszer találkozik, más-más helyszínen. Mikor nálunk voltak, ott láttak először magyar kézimunkát és a magyar népművészetről, a népi hímzésekről szóló könyveket. Egy esztendeje aztán meg is fogalmazódott az óhaj: milyen jó volna mindezt a helyszínen is látni. Itt vagyunk tehát, három város, Randers, Arhus és Viborg textilköréből. A csoport először Sopronban nézett körül, majd az első nagy szakmai élmény következett: Hövely. összegyűlt néhány idősebb néni, hogy rajzokon, kézimunkákon keresztül bemutassa, hogyan is készül a hüvelyi csipke. Csornán textilkor várta őket, Győrben pedig az újonnan alakult hímzőkor. Ezek után a Dunakanyar szépségei következtek, majd Szentendrén megnézték Kovács Margit mesehangulatú múzeumát, s gyönyörködhettek a szakemberszemek számára is csodálatos kézimunkákban: Ferenczy Noémi gobelinjeiben, a Ferenczy Múzeumban. Budapesten rövid városnézés, néptáncműsor és komoly zenei hangverseny várta őket. Kecskemét és környéke újabb érdekességeket kínált. A lajosmizsei Almavirág Termelőszövetkezetben a ménes és az Európában másutt ismeretlen rackajuhok igencsak fölkeltették az érdeklődést. Mint kiderült, juhtenyésztő is volt a vendégek között. Ráadásul egy csinos fiatalasszony, Lis Hüjgárd személyében: — Az idei kisbárányokkal együtt összesen ötven darab juhom van. Férjem egy gyár alkalmazottja, tehát nem ebből élünk, viszont reméljük, hogy két éven belül már több pénzt hoznak a házhoz, mint amennyit elvisznek. Magam nevelem őket, s természetesen fonni is rendszeresen szoktam. S minthogy a nyírást is magam végzem, inagyon várom már az ígért, újkígyósi birkanyírást. A kecskeméti Játszóházban szövőszék és rokka is várta a dán vendégeket. Sajnos csak kiállított tárgyként. Viszont gyorsan előkerültek a helyi textilszakkör tagjainak szőnyegei és batikkal készített babafigurái. Ezeket leginkább Brigit Myhre Jensen nézegette nagy elmélyültséggel. Eredeti képzettsége szerint tanárnő, de gyermekei születése óta már csak batiktanfolyamokat vezet, s közben dolgozik, kiállításaira készül. — Én már tizenkét évvel ezelőtt is jártam Budapesten — mondja —, amikor férjemet egy orvostalálkozóra kísértem. Most egészen más kép fogadott. Azóta sok házat rekonstruáltak, szebb lett a város, valahogy megszínesedett. Gunve Forsingdal a Gammel Kastély Mezőgazdasági Múzeumából érkezett, ahol — igazgató férje mellett — kiállításrendezéssel foglalkozik. Érthető tehát, hogy a régi alföldi népéletről szóló kiállításon érdeklődött legtöbbet. Dorrit Johansent a kézimunka szeretete mellett ifjúkori emlékei is hozták Magyarországra. Nevelőnő volt a Zichy családnál, majd sok év múltán a debreceni nyári továbbképzések állandó résztvevője lett. Ma már Kosztolányi-fordításokkal próbálkozik. És itt volt a Dannemand házaspár is, 11 éves unokahúgukkal. A kis Sys Nielsen mindenütt nagy érdeklődéssel szemlélődött. Néhány év múlva talán már ő is saját kezével szőttfont, varrott és kötött ruhájában jár majd, mint a csoportnak szinte mindegyik nőtagja. S vajon az út megszervezője, Faerstain Katalin, mit tervez az eljövendő hónapokra? — Szokásomhoz híven ismét egyetemisták ideutazását segítem. A Testnevelési Főiskolások mindeddig norvégiai síoktatásra jártak a tavaszi szünetben, most viszont nagy kedvük kerekedett a magyar néptáncokhoz. Segítségemmel nemsokára Magyarországra jönnek, néptáncot tanulni. PATONAI ADRIENNE 6
