Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-27 / 9. szám
Erdemes-e, lehetséges-e és szükséges-e tervet készítenie egy évre, öt évre, sőt, a távlati jövő folyamatait fürkészve egy tízmilliós országnak, olyan változások közepette, amikor sokkal helyénvalóbbnak tűnhet azt kutatnia, miként teljesítheti elodázhatatlan feladatait? A kérdés korántsem költői, mert valóban: mit kezdhet a jövő tervezésével egy ország, amely olyan mértékben függ a külgazdasági körülményektől és szűkös forrásai határolta lehetőségeitől, mint Magyarország? Ráadásul ez az ország mostanában — amint erről a nemzetközi sajtó naprakészen tudósít — éppenséggel azokra a változásokra összpontosítja figyelmét, amelyek a piaci folyamatok élénkítését, a pénzügyi eszközök alkalmazását, a verseny kibontakoztatását, a vállalkozói magatartás társadalmi értékké emelését tűzte ki közvetlen feladatául. A kérdés, amely e kérdőjeles mondatok lényegét sűríti, voltaképpen így fogalmazódik meg jó néhány rólunk szóló külhoni tudósításban: terv vagy piac? Ám itthonról nézve és ökonómiai folyamatainkat belülről ismerve méltán mondhatjuk: az ellentétpárba foglalt kérdés eleve téves, ezért a válaszokhoz sem kínálhat jó alapot. Mert a magyar tervgazdálkodás szükségszerűségét éppenséggel az előbbi kérdések is igazolják — persze, ha jól kérdezünk. Például így: megengedheti-e magának egy tízmilliós kis ország, amely ennyire függ a külső feltételektől és szűkös forrásai határolta lehetőségeitől, hogy ne fürkéssze a jövőt, s ne ahhoz igazítsa mai döntéseit? Ésszerű lenne-e csupán a mai, sokszor kényszerű teendőinkkel foglalkoznunk oly módon, hogy nem számolunk a világ, az ország várható — és tervezhető — változásaival? A közelmúltban tanácskozott a Magy;«*' Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa — korántsem elhatároló, hanem összekapcsolt értelmezésben hangsúlyozva a gazdaságirányításnak, a gazdaságszervezésnek azt az alapelvét, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló tervgazdálkodás és ezzel együtt a szabályozott áru-, pénz- és piaci viszonyok segítik társadalmi céljaink teljesítését. Érdemes rámutatni ezzel összefüggésben az iménti szóhasználat árnyalataira; arra, hogy szabályozott és nem önszabályozó piaci folyamatokkal számolunk. A különbség olyannyira kézenfekvő, hogy nem kell közgazdász tudósnak lenni a megértéséhez. A piaci hatások nem nélkülözhetők, de a mozgásteret, amelyben ezek a hatások kibontakozhatnak, az állami tervezés és gazdaságirányítás határolja. Engedtessék meg anynyit hozzátenni: a piaci folyamatok szabályozása természetesen korántsem magyar találmány; olyannyira nem, hogy a világ sok térségében kormányzati erőként működő neokonzervatív ökonómiai iskolák, s a monetáris irányítás elkötelezettjei is — noha elméleti tankönyveinkben ezt másként fogalmazzák —, a valóságban nem mondanak le a piac befolyásolásának eszközeiről. A tervgazdálkodás természetesen változó fogalom; a történelmi körülményektől függően módosulnak a vele szemben támasztott társadalmi igények és a tervezés módszerei is. A magyar tervezési rendszer alapvető, minőségi változása 1968-hoz, a gazdasági reform bevezetéséhez kötődik. A magyar gazdaság irányítási filozófiája addig abból a feltételezésből indult ki, hogy a vállalatok valamennyi folyamata központilag vezérelhető, következésképpen: kötelező, Utasításjellegű tervezőírásokban megfogalmazható. Ez voltaképpen azt jelentette, mintha a gazdaság egyetlen vállalatként működne, s egységei ennek az országos vállalatnak alárendelt részelemei lennének. Fontos hozzátenni: ez a gondolkodásmód megfelelt a kor gazdasági-termelési viszonyainak. A középkori elmaradottságot örökölt és a háborús pusztításoktól tönkrezúzott országban a hiány volt a gazdaság meghatározó és vezérlő eleme. Ebből az is következett, hogy mindennek volt piaca — részint a hazai fizetőképes kereslettől ösztönözve, hiszen ez a kereslet messze meghaladta a kínálatot; részint pedig a szocialista országok kielégítetlen kereslete terelte a termelő apparátust a mennyiség folytonos növelésének irányába. Ehhez járult a foglalkoztatottság bővítésére való törekvés — hiszen a primitív mezőgazdasági viszonyok bármily csekély korszerűsítése is több millió agrármunkásnak a városba-iparba áramlását váltotta ki. Mindez együtt alapjában véve indokolta a centralizált tőkeelosztást, a fogyasztás központi szabályozását, s ezzel együtt a kötelező termelési utasítások rendszerét. A gazdasági reform bevezetésekor, 1968- ban az jelentette a gyökeres változást, hogy megszűnt a kötelező tervutasítások rendszere. Azóta a vállalatok, szövetkezetek maguk dolgozzák ki terveiket, kötelező központi utasítások nélkül. Az ország ötéves népgazdasági tervét az Országgyűlés emeli törvényerőre, s ennek végrehajtási utasításaiként a kormány határoz az esztendő tervéről. Az év tervével együtt ugyancsak a Minisztertanács dönt a hitelpolitika elveiről (a hitelek összegéről, a kamatpolitikáról stb.). Ágazati tervek nem készülnek. Mindez, így első hallásra, teljességgel megfelel a vállalati önállóság követelményeinek. Kérdés: mi szorult most mégis módosításra, mi változott — és változik folyamatosan — a magyar tervezési rendszerben? Ahhoz, hogy erre válaszolhassunk, emlékeztetnünk kell a gazdaságirányítás továbbfejlesztésének folyamatára, elsősorban azokra a döntésekre, amelyek 1985. január 1-től léptek életbe. E változások lényege — mellőzve ezúttal a fontos részleteket —, abban összegezhető, hogy a vállalatok valóságos önállóságot kaptak. Az igazgatót a dolgozók választják, könyvelési rendszerük nem a minisztérium tájékoztatásához, hanem gazdálkodásuk igényeihez igazodik, s önállóan dönthetnek a termelés mennyiségéről, összetételéről, az értékesítésről, a hitelekről, befektetéseikről. Ez az önállóság azt is jelenti, hogy az eddigi — egyáltalán nem hivatalos, ám nagyon is lényegbevágó — főhatósági tervellenőrzés-befolyásolás ugyancsak megszűnik. Eddig a minisztérium jobbára bekérte a vállalatok tervszámait, s mivel az igazgató kinevezéséről, leváltásáról, jutalmazásáról ugyancsak ott döntöttek, bőséggel akadt lehetőség a tervszámok befolyásolására. Kialakult e módszerek rejtjelezett rendszere: a minisztérium „terv-konzultációknak” nevezte az eszmecseréket, ahol megfogalmazta igényeit, amelyek a dolog természetéből eredően még akkor is utasításként hatottak, ha erre a főhatósági főnökségnek törvényes felhatalmazása már régen nem volt. A változások jellegét alighanem az a már hatályba lépett jogszabály jellemzi a legpontosabban, amely kimondta: központi, minisztériumi utasításra ezután is szükség lehet, ám ha ez anyagi hátrányt jelent a vállalat számára, akkor a minisztériumnak vállalnia kell az anyagi következményeket is. Vita esetén a vállalat bírói úton is érvényesítheti követeléseit. Csakhogy: mi maradt ilyen körülmények között a tervezésből? Egyáltalán: tervnek, vagy inkább központi, tervhivatali ábrándnak tekinthető-e ilyen feltételek közepette az éves, ötéves és távlati tervek rendszere? A sarkított kérdésekre azzal a tapasztalattal válaszolhatunk, amely immár másfél évtizedes gyakorlat alapján igazolja: minél kevesebb a kötelező utasítás — annál tervszerűbben működhet a gazdaság. Ez a különös, ám könnyűszerrel igazolható állítás azt jelenti, hogy a kötelező tervelőírások mindig feltételezték az alkudozás kiterjedt és intézményesített rendszerét. Ilyen módon a tervszámok sokkal kevésbé befolyásolták a gazdaság valóságos teljesítményeit, mint a sokkal kérlelhetetlenebb hitel-, ár-, kamat- stb. szabályozók. Más szóval: az érdek hatékonyabb az érvelésnél, a piaci-pénzügyi kényszer jobban „terel” a tervszerűségre, mint a verbális alku. Ami pedig a tervezés változó módszereit illeti, mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy a központi tervező apparátus az országos (és nem vállalati) folyamatok döntési változatait dolgozza ki a gazdaságpolitika számára, olyan módon, hogy áttekinti a megvalósítás eszközrendszerét, a közgazdasági szabályozás lehetséges változatait is. A most készülő hetedik középlejáratú — ötéves — terv is több változattal számolt a kidolgozási folyamat során, mérlegelve a külgazdaság és a hazai feltételek lehetséges és belátható folyamatait. Változik a terv részletezettsége is; a tervezőasztalra helyezett öt esztendőből az első két-három évet árnyalatdúsabban, a befejező éveket pedig csak körvonalaiban tekintik át, teret engedve a valóság befogadásának, a változásoknak. Lényeges újdonsága a tervezésnek: a beleszólás, a tömeges részvétel, a demokratizmus térhódítása. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a társadalmi rétegek érdekképviseleti szervezetei — a szakszervezettől a termelőszövetkezeti szövetségig és a vállalkozók képviseletében fellépő Kereskedelmi Kamaráig —, a kidolgozás fázisában vitatják meg a terveket, közvetítve a különböző, gyakran merőben ellentétes véleményeket. Többesztendős munkával a közelmúltban körvonalazódott az ezredfordulóig érvényes távlati terv. Fontos kérdés, mennyiben nevezhető ez a tervdosszié a szó eredeti jelentésében tervnek, s mennyiben futurológiái előrejelzésnek. Annyi bizonyos: okultunk a korábbi évtizedekben megfogalmazott távlati tervek tapasztalataiból, hiszen korábban részletezett, számszerű előrejelzéseket rögzítettünk, amelyeket az időközben jelenné vált jövő éppenséggel nem igazolt. Változó világunkban ez a „mellécélzás” alighanem természetesnek is tekinthető. A távlati előirányzatok éppen akkor léphetnek fel a terv igényével, ha nem viselkednek „tervként”, a fogalom tételes, számszerűsített értelmezésében. Nélkülözhetetlen viszont papírra vetni a fejlesztési prioritásokat, a műszaki haladás belátható fő irányait, s a célok megvalósításának lehetséges eszközeit. Ezt fogalmazza meg a 2000-ig előretekintő terv; felmérve egyebek között a demográfiai előrejelzésekből kiszámítható munkaerőhelyzetet, a tőkefelhalmozás lehetséges változatait, a külgazdasági tendenciákat. A terv különböző változatokkal számol; négy alternatívában fogalmazódtak meg a tervcélok, mérlegelve a következő másfél évtized lehetséges ökonómiai teljesítményét, a minimális évi kétszázalékos növekedési ütemtől a reménybeli 3,5 százalékos ütemig. Nemzetközileg ismert tény: a magyar gazdaság — tervgazdaság. Meggyőződésünk, hogy annál inkább az, minél jobban számol a piaci tényezők igazi kényszerimpulzusaival. Tehát: terv vagy piac? Nem: terv és piac. TÁBORI ANDRÁS 11
