Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
Húsz esztendővel ezelőtt, 1965 nyár elején, amikor kedves és közismert alakja utoljára tűnt fel Budapest ama szegletében, amelyet száraz, közigazgatási nyelven tizenharmadik kerületnek szokás nevezni (leggyakrabban itt, a Szent István körút és a Hegedűs Gyula utca tájékán lehetett őt látni), szinte már sejtettük, hogy város- és színháztörténetünk egyik legjellegzetesebb színfoltjától hamarosan búcsút kell vennünk. Komikusokról nem szokás szobrot mintázni (pedig lehetne, hiszen az emberiség jótevői közé tartoznak, akik mindig mosolyt varázsolnak a megfáradt arcokra!), vele azonban kivételt kellett volna tenni. Az ő legendás lábával és fülével, a szájában lógó, elmaradhatatlan szivarjával a huszadik századi pesti kisember jelképe is lehetett volna. Salamon Béla nemcsak színész volt, sajátos műfajának, a kabarénak, sőt: a pesti kabarénak egyik legpompásabb, senki máshoz nem hasonlítható egyénisége, hanem egy darabka élő Budapest is. Egyszer valaki azt kérdezte tőle: „Ugye, maga tősgyökeresen pesti, művész úr?" „Ahogy vesszük — válaszolta Salamon a maga módján —, tizenkét évemet és a gyökereimet leszámítva, feltétlenül ősbudapesti vagyok.” Ez hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelentette, hogy tiX I O Q vi \ n 'IPl1 LJ Ou V JL -LOuJ LyOuJ zenkét éves volt, amikor a távoli Bereg vármegye egyik kis falujából felkerült Budapestre. Aztán hatvannyolc éven át mindig csak nagyon rövid időre, legfeljebb minden nyáron, a vidéki turnék alkalmával húzta ki innen a lábát. Miért tűnt mégis tősgyökeres pestinek? Talán azért, mert sohasem rítt ki a város (kerület) kisemberei közül. Mintha közülük való lett volna. A füstös kávéházakban, vagy később, a nem ke- Ivéisbé egészségtelen eszpresszók parányi asztalkái mellett, vagyis a hétköznapok csendéletében, Salamon Béla mindig összeolvadt a környezetével. S ez a közösség meghatározta a karakterét is. Szerényen és egyszerűen — a maga módján — mókamestemek (mókás embernek) tekintette magát, aki arra hivatott, hogy a vele egyívású, rokon gondolkodású kisemberek örömeit és gondjait, majd később, a harmincas évek második felétől már a félelmeit is előadja. Olyan korban élt, amikor két repeszbomba becsapódása között mindig volt egy kis szünet, s ilyenkor igen nagy szükség volt egy halk kacajra is, hogy az emberekre nehezedő nyomás egyáltalán elviselhetővé váljon. Az ő szerepe — kissé leegyszerűsítve — tehát „csak” az volt, hogy két robbanás között megjelenjék a színpadon, mindig esetlenül. Ez a komédiás az első világháború zivataros éveiben lépett a világot jelentő deszkákra. Akkoriban minden katonaköteles magyar állampolgárt fegyverbe szólított a Monarchia, s ez alól a színészek sem képezhettek kivételt. A behívottak között feltűnt egy kissé teltkarcsú, szőke fürtjeiről könnyen felismerhető fiatalember is, aki az Erzsébet körúti Royal Orfeum színpadán Szőke Szakáll néven vált ismert, sikeres színésszé. Gerő Jani (ez volt a tisztességes polgári neve) Bálint Dezsőnek, az Orfeum igazgatójának megígérte ugyan, hogy mire „A házasságszédelgő” című revűje színre kerül (Szőke Szakáll ugyanis nemcsak játszott, hanem írt is), addigra ő is itthon lesz. Ha másképp nem, hát kiszuperáltatja magát. Azt hitte, mi sem könnyebb, mint a sorozóbizottság előtt egy kis asztmát produkálni. A produkció azonban fölöttébb „jól” sikerült, kiderült, hogy komolyan beteg s így azonnal elhelyezték egy besztercebányai szanatóriumban. Salamon Béla (akkor még Saly Béla) története itt kapcsolódott Szőke Szakálléhoz, illetve a Royal Orfeuméhoz. Szőke Szakáll ugyanis őt ajánlotta maga helyett az új revü főszerepére. „Mit képzelsz, Janikám!” — csattant fel Bálint —, egy műkedvelőt léptessek fel az én színházamban?!” Szőke Szakáll persze tudott az igazgató nyelvén beszélni, s amikor a következő mondatában megkockáztatta, hogy ez a Saly tulajdonképpen egy roppant olcsó ember, Bálint Dezső késedelem nélkül látni akarta őt. Salamon Béla így jutott be a hivatalos színészek közé. Mindenféle képzettség, végzettség nélkül. Néhány röpke év, és Salamon Bélát már a műfaj legjobbjai között tartották számon. 1923-ban, amikor a régi Teréz körúton megnyílt a Terézkörúti Színpad, a részvénytulajdonosok a műfaj két, legnépszerűbb kulcsemberét akarták megnyerni a vezetői posztra. Nagy Endre lett a művészeti vezető és Salamon Béla az igazgató. Nagy Endre, a pesti kabaré megteremtője és utánozhatatlan vezéralakja, a századelő legkiválóbb íróinak és hírlapíróinak a barátságával büszkélkedhetett. Salamon Béla csak a saját bőrét vihette estéről estére vásárra. Így azután kezdettől fogva féltékenység okozott feszültséget közöttük. 1923 karácsonyán történt, hogy néhány perccel az esti előadás kezdete előtt még mindig nem teltek meg a Terézkörúti Színpad széksorai. Salamon Béla — szokása szerint — kinézett a függöny kémlelőjén, s amikor látta, hogy mennyi üres hely van még, így fordult a mellette álló Nagy Endréhez: „Na, kollega úr, az én közönségem már itt van, hol késik a tiéd?!” 44
