Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
MÓRA FERENC FÖLTÁMADÁS VASÁRNAPJA Jobbágy-hétköznapok szelíd királya, sikoltozó gondok elnyugosztalója és csöndes örömek osztogató ja, drága szép húsvét vasárnap, eljössz-e még valaha megváltónak e világra? Kék selyemernyődet, amely alatt elférnek a föld minden nemzetségei, fölnyitod-e még egyszer, hogy szívünkben megvidámodva nézegessünk föl alóla Istenatyánkhoz, aki a halál legyőzésének napjául választott téged és a velünk, szegény gyermekeivel való összebékülésének idejéül szentelt? Fogunk-e még valaha örülni ünneplőruhás reggelednek, rendesnél dúsabb asztalt terítő delednek és derűs estédnek, mely mosolyogva megy meghalni, mint a dolgavégzett öregember és puha kezét áldón teszi a fejünkre: ne féljetek, szegénykéim, visszajövök még hozzátok? Húsvét, te drága szép húsvétvasárnap, de megcsaltál bennünket, mikor tizennégy évvel ezelőtt utoljára tettél le az öledből, hol gyermeki bizalommal játszadoztunk és azt ígérted, hogy visszajössz hozzánk! Azóta nagyon megsokasodtak a napok, de te többet nem voltál köztünk. Azóta nincs húsvét a világon, csak hétköznapok vannak, se kezdetük, se végük, hol rettentő hétköznapok, amilyenek azok lehettek, amikor a vajúdó mindenség az egek ropogása közben megszülte a földet, hol senyvedt és süket hétköznapok, amelyek lassú percegéssel őrlik a világot: fáradt nagyszerdák, amelyek szőrkámzsában vánszorognak és rémületes nagypéntekek, amelyeken vérét veszik a megostorozott, a megtöviskoszorúzott, az ecettel és epével itatott igazságnak, — de sohase jött többet vissza a föltámadás napjának régi fönsége és bája, amikor az angyalok az emberi nyomorúságokat fölnyalábolták az Űr irgalmas színe elé és a mennyek örökkévalóságának bárkáit hintették szét a földön. A pátriárka hiányzik a napok bomlott családjából és a dús koronájú terebély fa, amelynek ormáról be lehetett látni a megnyílt égbe, hiányzik a napok elvadult kertjéből. Húsvét, drága szép húsvétvasárnap, aki magad is hősi halottá váltál a lövészárkokban és azóta csak árnyképed jár vissza közénk, tudod-e, hogy amióta elhagytál bennünket, azóta olyan ez a föld, mintha más csillagra költözött volna róla a Bárány, aki magára vette a világ bűneit és mintha föltámadtak volna a régi sötét istenek, akiket a világ teremtése óta teremtett az ember a maga képére és hasonlatosságára! Mintha mind kiszabadultak volna a poklok mélységeiből a régi rémek, akiket az angyalok lenyomtattak a Názáréti Jézus sírjáról lehengerített kővel és mintha átvették volna az impériumot az emberek fiainak sokadalma fölött. A sok rég elmúlt és -újra föltámadt isten, ha piros, ha sárga, ha fehér, ha fekete, ha márvány, ha fagyökér, mind azt hirdeti magáról, hogy ő az egy igaz isten s mind elkárhoztatja azokat, akiknek másszínű az istene. S mintha az igazán Egyedülvaló, akinek egyetlen törvénye a szeretet, örökre elfordította volna szemeit a megválthatatlan világtól, mert ha letekint rá, nem lát mást, mint a vértengert a bitorló istenek lábai körül, amit mind-mind emberek ontottak emberekből, mind-mind az ő lényegének meggyalázására. Húsvét, drága szép húsvétvasárnap, akit nem tudtunk érdemed szerint becsülni, míg közénk jártál, akit unottan hessegettünk el, mint hívatlanul váltunkra szálló kezes galambot, virágos kalappal lobogtatunk-e még feléd istenhozottat valaha? Harangjaid szólnak-e még úgy, mint soha más napokon, hogy kész imádság lesz maga a hallgatásuk? Napsugárnak, békének, gyerekek haján, asszonyok szemében, egek kékségén, pillangók szárnyán ragyogp szépségnek örülve fogunk-e még apró léptekkel őgyelegni a zöld zászlócskákat lengető fák alatt a rózsavízszagú tavaszban? Dologtevő napok magvető fáradalmai után zenében, költészetben, művészetben találunk-e még egyszer édes enyhülést? Kávéházunk megszokott zugában, fidélis jó cimborák közt polgári életünk ünneplő örömeit, pajzán tréfáit megtalálhatod-e még velünk? Baráti asztalnál összeülünk-e még, úgy, mint régen, nem azt keresve embertestvérünkben, ami elválaszt, hanem ami összeköt s elbeszélgetve a világ soráról, arról, ami volt és arról, ami lesz, nagy urak tarka macskáiról és kis emberek nyűglődéseiről, a rettentő háborúról és iker-fattyairól, forradalomról és ellenforradalomról, mint fakuló emlékről, tréfásan a rémlátásainkról, pironkodóan a vérszomjasságunkról, megbocsátóan nemcsak a magunk bűneiről, hanem a másokéról is, büszkén a hőstettekről, amelyek hallatára irigyen reszketnek meg régi hősök behorpadt sírján a borostyángallyak és halkan, halkan, könnyet csordítva a pohárba, az új hősökről, akiknek vére kiontatott, jaj, nem a világ megváltására . . . ? Húsvét, drága szép húsvétvasárnap, hogy fognak szeretni a szegény, fáradthitü, fagyvette reményű emberek, ha még egyszer igazán visszajössz! Hogy fogunk ujjongani és hogy fogjuk áldani Isten-atyánkat, aki kibékült gyerekeivel és téged küldött vissza szeretete követe gyanánt! Vagy csak sírni az öröm könnyeit a föld egyik sarkától a másikig, hogy újra igazán húsvét lett a világon! ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA 43
