Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
KARINTHY FRIGYES A jelen pillanata Húsvéti elmélkedés A villamos kocsijára vártam: előttem sínek kereszteződtek, esett és fénylett az úttest, a túlsó oldalon emberek siettek. És akkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna keresztül agyamon, kisodorva belőle mindent, ami bánat, tompa szorongás, baljós félelem. A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos víz csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat, egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik, mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik, ismeretlen. Mozogtok és utaztok' a térben, melyet végesre határolt sorsotok és melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert tájak felől. A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyílik meg előttem; az utca leferdül a lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a múlt partján, egyetlen lépés még — a többi ismeretlen tenger, levegőóceán. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-óceán partjain, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik? Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy forrásvidákén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak föl. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagútján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem változtathatom többé, a mozgógép megállt, s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyílt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a múlt figurái, s így marad most már a kép idők végezetéig. Egy kéz, mely felém nyúlt, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház tetejéről zuhanó kő, mely elöl félreugrottam, egy asszony mozdulata, amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: — mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely kimozdíthatná helyéről a múltnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a szúnyog szárnyarebbenését, ha elmúlt. De ami előttem áll — halljátok? —, azt még el nem határozta semmi. Abba még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert ott még senki se járt, síneket senki se rakott le, vonalakat senki se húzott, házat senki se épített, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és bizonyítványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beírva lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert ennek az országnak utaira táblákat és kerítéseket nem lehet állítani, mert ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő. Ebben az országban vannak még esélyeim — halljátok? — ott nekem földem és birtokom van. Innen, a múlt partjain állva, belemeresztem tekintetem és kinyújtom a kezem: ami ott van, ahhoz hozzányúlhatok, megváltoztathatom, helyéről eltolhatom. Ha akarom, ott nincsen úgy, ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s megindulhat ami helybenáll. Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag útitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsúfolt Akarat. Húsvétvasárnap! Zúgjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a múltból, a szabadnak született új ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt. ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA 42
