Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-04-06 / 7-8. szám

KARINTHY FRIGYES A jelen pillanata Húsvéti elmélkedés A villamos kocsijára vártam: előttem sí­nek kereszteződtek, esett és fénylett az út­test, a túlsó oldalon emberek siettek. És akkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna keresztül agyamon, kisodorva belőle mindent, ami bánat, tompa szorongás, baljós félelem. A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos víz csordogál a csa­torna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat, egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik, mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utá­na következik, ismeretlen. Mozogtok és utaztok' a térben, melyet végesre határolt sorsotok és melynek le­hetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek nagy utatokat az idő­ben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert tájak felől. A jelen pillanata! Micsoda mélység, mi­csoda örvény nyílik meg előttem; az utca leferdül a lábaim előtt, mintha lejtős, ka­nyargós pályán a hegy peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a múlt partján, egyetlen lépés még — a többi ismeretlen tenger, levegő­óceán. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-óceán partjain, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik? Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlék­szem. Jártam a gyermekvágy forrásvidá­­kén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak föl. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagútján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöt­tem van, azt meg nem változtathatom többé, a mozgógép megállt, s egyik lá­bukkal a levegőben, szóra nyílt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a múlt figurái, s így marad most már a kép idők végezetéig. Egy kéz, mely felém nyúlt, egy szó, amit elmenőben dobott felém is­meretlen száj, a ház tetejéről zuhanó kő, mely elöl félreugrottam, egy asszony moz­dulata, amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: — mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely kimozdíthatná helyé­ről a múltnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a szú­nyog szárnyarebbenését, ha elmúlt. De ami előttem áll — halljátok? —, azt még el nem határozta semmi. Abba még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert ott még senki se járt, síne­ket senki se rakott le, vonalakat senki se húzott, házat senki se épített, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött jog, jog­talan kötelesség. Száraz és lelketlen hiva­talnok nincs ott, ki azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és bizo­nyítványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beírva lajstromok­ba, mert az az ország még senkié, ott sen­ki nem uralkodik, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király le­hetek és ők közkatonák. Ebben az ország­ban Grey nem szónokol és Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert ennek az országnak utaira táblákat és ke­rítéseket nem lehet állítani, mert ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő. Ebben az országban vannak még esé­lyeim — halljátok? — ott nekem földem és birtokom van. Innen, a múlt partjain állva, belemeresztem tekintetem és kinyúj­tom a kezem: ami ott van, ahhoz hozzá­nyúlhatok, megváltoztathatom, helyéről el­tolhatom. Ha akarom, ott nincsen úgy, ahogy lenni akar, intésemre ott visszafor­dulhat, ami elindult s megindulhat ami helybenáll. Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag útitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsúfolt Akarat. Húsvétvasárnap! Zúgjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a múltból, a szabad­nak született új ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt. ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA 42

Next

/
Thumbnails
Contents