Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
RIPORT A FOTÓRIPORTERREL maguk az emberek húzzák be a hálót. És oldalt, nem pedig hátul. Mert csak így tudtam bemutatni, milyen iszonyú nehéz ez a munka, hogy ez a legnehezebb munka a világon ... Vagy itt ez a másik kép: ablakon át készült, egy török vendégmunkások lakta nyugat-berlini ház udvaráról. Az udvaron két török kisgyermek, olyan biciklikkel, amilyenekről odahaza talán nem is álmodhattak volna. De a falak pestises-vedlettek, az ablakok néhánya bedeszkázott, beragasztott. „Milyen otthont adtunk mi ezeknek a vendégmunkásoknak?” — kérdi fotójával Moldvay. Aztán itt van egy hamburgi kép. A munkaközvetítőben készült, reggel hét órakor, éppen kapunyitáskor. Amikor a munkanélküliek rövidtávfutókká válnak. Mert akik először érnek be, akiket az elsők között vesznek lajstromba, azoknak reményük lehet, hogy munkához jutnak. Még sokkal jobban ki tudta fejezni a fotóriporter ezzel a versenyfutással a munkanélküliek majdhogynem reménytelen helyzetét, mint azzal a — szintén remek — müncheni felvétellel, amely a Marienplatz flaszterén alvó szerencsétlennel figyelmeztet : világunkban együtt él még a jólét a nyomorral. Végül itt a csúcs: a fotó, amellyel Moldvay Mihály 1984- ben elnyerte az amszterdami sajtófotó világszemle (World Press Photo Competition) természetfotó kategóriájának nagydíját: a civilizáció veszélyeire híva fel az emberiség figyelmét a magasfeszültségű vezetékek óriási oszloperdői között árválkodó fácskával. (Hadd tegyem hozzá, csak zárójelben, hogy Moldvay nem is örülhetett igazán a nagydíjnak. Ö ugyanis egy képriporttal — nyolc fotóval — nevezett be a versenyre, „Németország ’83” címmel, s ebből a képsorból emelték ki, megkérdezése nélkül, azt az egy felvételt, a díjnyertest.) Kivételes kép ez, ha jól meggondoljuk: talán az egyetlen olyan Moldvay-fotó, amelyről hiányzik az ember. De rosszul fogalmazok. Nem hiányzik róla, csak a maga testi valóságában nincs rajta jelen. De éppen így mutatja meg a kép a lényeget, éppen így végtelenül humánus. A kérdés azonban az, hogyan s miképp lett Moldvay Mihály a lényeg és a humánum fotósa, hiszen indulásakor és később is az ellesett pillanatok fotóriportere — igaz, kiváló fotóriportere — volt. Amikor faggatom, hogyan lett szociofotós, töprengve keresi a választ: — Hogyan is volt, nézzük csak ... Ügy hat-hét éve még nagyon szerettem az aktuális dolgokat. Akkor még volt saját repülőgépe is a Sternnek, egy pillanat alatt ott voltam, ahol valami történt vagy valami készülődött, hogy történjen. Jött az OPEC-ügy, máris ott voltam Algírban. Vagy „átugrottam” Stockholmba, éppen „jókor”, hogy lefotózzam az NSZK nagykövete elleni merényletet. A változás mintegy öt-hat éve állt be. Azóta szinte kizárólag csak a szociális témák érdeklik. Ahogyan ő fogalmaz: — A kisebbségek sorsa foglalkoztat egyre inkább. A feketék ügye, meg a török vendégmunkásoké, általában a külföldiek sorsa. Meg a nők, az öregek és a gyermekek helyzete. Szóval nemcsak a kisebbség érdekel, hanem az emberiségnek a gyengébbik, a fenyegetettebb része ... Aztán, mintha mozaikkövekből rakná össze, egymás mellé kerülnek az okok is: — Mióta élek itt? Több, mint húsz éve. És egészen lent kezdtem ezt a világot. Ma is találkozom a legszegényebbekkel, éppen úgy, mint a leggazdagabbakkal. Ismerem azokat, akiknek nincs semmi mondanivalójuk, azokat is, akiknek volna ugyan, de nem szólhatnak, és végül azokat, akiknek mindent meg szabad mondaniok . .. A második ok: — Negyvenhét éves vagyok, s ahogyan elhagytam a negyvenediket, más szemmel kezdtem nézni és látni a világot. A harmadik: — Én magam is külföldiként kezdtem itt, az NSZK-ban, és a magam bőrén éreztem, hogy milyen nehéz az idegenek sora. Később, amikor már otthonosan mozogtam, észre kellett vennem, hogy nemcsak a vendégmunkásoknak nehéz, hanem a többieknek is. A negyedik ok: — Talán nem véletlen, hogy a változás éppen a kis Jánoskám születésének az idején történt. Akkor láttam igazán, hogy milyen nehéz az anyák meg a gyermekek élete. Mert a kicsiket szinte lehetetlen az óvodába betenni, és még ennél is nagyobb gond valakit szerezni a gyerek mellé, aki vigyáz rá, ha az aszszony dolgozik ... Ezek és még sok más ok került egymás mellé, rakódott egymásra, míg végül Moldvay Mihály a szociofotó felé fordult. Először csak ösztönösen, aztán egyre tudatosabban. Programja: amíg a Stern lehetőséget ad rá, segíteni azzal, hogy bemutatja a lapban: „mi van”. Még akkor is, ha sokan támadják érte. — Ha nem tetszik, ami itt van, eredj a hazádba! — hallotta már nem egyszer. — És mit válaszol ilyenkor? — faggatom. — Azt, hogy nem arról van szó, itt vagy ott a jobb, hanem, hogy mit tudunk jobbra változtatni, javítani, itt, ahol vagyunk. Mert azzal, hogy én elmegyek, vagy más elmegy, megszökik, még senkin sem segítettünk. Többször hallotta már a baráti figyelmeztetést is: — Ezt nem éppen neked, a külföldinek kellene csinálnod ... — De tehetek én róla — feleli ilyenkor —, ha én jobban átérzem, mondjuk, a török vendégmunkások helyzetét, mint ti, az idevalósiak, az itt születettek?! Ez azonban nem jelenti azt, hogy Moldvay Mihály idegennek érzi magát az NSZK-ban, vagy pláne Hamburgban. Oly büszke erre a városra, mint egy „bennszülött” lokálpatrióta. Óv, nehogy taxit hívjak, mert gyalogszerrel kell végigsétálni a Sternszékháztól a Külső- és a Belső- Alster partján, ha szépet akar látni az ember! És most végre látom, miről kellett volna írni ezt a riportot: az emberről, akinek három ország a hazája! Az NSZK, Jugoszlávia és Magyarország. „Magyarország” — ezt a címet viseli egyik remekmívű fotója. Meggyőződésem, hogy csak magyarul érző ember nézheti és láttathatja ilyen szerető, ugyanakkor mosolyogtató módon a mi változófélben lévő világunkat. 40
