Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-04-06 / 7-8. szám
2. A Szent Klóra monostor Názáretben 3. A bonni egyetemi könyvtár 4. A lille-i egyetem 5. Lakóház Algériában 6. A tuniszi központi bank REPRODUKCIÓ: REZES MOLNÁR ESZTER t. Vágó Péter — Az UIA-ban végzett szervező munka, az ezzel járó rengeteg utazás mellett mikor jutott ideje az építészeti tervezésre? — Hála istennek maradt időm, mert abból éltem. A többi csak hobbi volt, amelyet meggyőződésből, lelkesedésből tettem. Az építészet volt az életem. Sosem volt nagy irodám, mindig kevés emberrel dolgoztam, a tervezéssel mindig magam akartam foglalkozni. Elsősorban mindig építész voltam és elég sok megbízást kaptam az elmúlt évtizedek során. Városokat, lakónegyedeket, iskolákat, bankokat, klinikákat és több templomot terveztem. De legfőképpen mindig a városok tervezése izgatott. Ma sokkal inkább ezt a feladatot kell jól megoldaniuk az építészeknek, semmint egy épületet szépen megépíteniük. — Általában ezeket az újonnan tervezett, épített városokat az emberek nem nagyon szeretik. Mit gondol, miért? — Mert ezeknél az egyszerre tervezett városoknál az a fő baj, hogy központilag határozzák meg a programokat, s valamilyen előregyártott szisztémával sok ezer egyforma házat felépítenek. Azt gondolják, mindenki nagyon boldog lesz, mert ott van fürdőszoba és központi fűtés. Aztán mégsem boldogok. Mert inkább mindenki szeretne az Almássy utca 2. első emeletén lakni, vagy szeretne egy kis kertet, balkont. Az ember ugyanis nem szeret egy szám lenni és nem akar úgy élni, mint azon a környéken mindenki más. Már az elhatározásnál tudni kell, milyen csoportok költöznek az új városrészbe, és ezeknek különböző lehetőségeket kell teremteni. Mert mi volna akkor, ha egy ország elhatározná, hogy csak 38- as cipőket gyárt? Nos, az utóbbi években mintha csak 38-as lakásokat csinálnánk. Eleget kell persze produkálni ahhoz, hogy választani lehessen, de mindenképpen variációkat kell kínálnunk. A városépítés nem olyan, hogyha nem sikerül, tíz év múlva majd lebontjuk és helyette mást csinálunk. Hosszú-hosszú évtizedekig, sőt, tovább is megmarad, éppen ezért nem szabad rövid optikával szemlélni: hogy most nem lehet több pénzt invesztálni, hogy muszáj évente ennyi és ennyi lakást építeni. Akárhogy, de gyorsan! Akkor minden csak számban mérhető, nem pedig minőségben. — A háború után több délfrancia város rendezési tervét készítette el. Ezek sikerének köszönhető, hogy megbízták az egyik legdinamikusabban fejlődő iparváros, Le Mans tervezésével. — Az egész város rendezési tervét én készítettem és egy 25 ezer lélekszámú új város tervezésével is megbíztak. Mint építész, csupán egy főiskolát és egy városka piacát terveztem, de az én irányításom alatt folytak az építkezések. Az volt az elgondolásom, hogy itt minden monotóniát, minden szomorúságot — ami a legtöbb ilyen új városban látható — elkerüljünk. Mivel? Különböző építésztervezőket kértünk fel és így nagyon változatos, kedvező városkép alakult ki. Vannak kisebb házak, nagyobbak, kétemeletesek családoknak, ahol sok a gyerek; de vannak háromemeletesek, nyolcemeletesek, sőt középen — központi elemként — áll egy tizenhét emeletes ház is. Tíz év alatt épült fel ez a 25 ezer lelket számláló városka és ma úgy működik, mint a régi, organikusan nőtt városok. Ugyanebben az időben vagy 10—15 hasonló városrészt kezdtek el építeni Franciaország különböző részein. A legtöbbjét kénytelenek voltak abbahagyni, máshol félúton tartanak. Miért? Mert mi különféle lehetőségeket teremtettünk, mindenki kedve szerint válogathat a különböző típusú lakások, ' épületek között. Ezért is gondolom, hogy ma nem az a legfontosabb, hogy az ablak vertikális, vagy horizontális legyen, hogy milyen legyen a tető. Most az a fontos, hogy az egész város, városrész szerkezete jó legyen, hogy emberi legyen. És hogy az épület mindig összeköttetésben éljen a természettel, különösen ma, amikor többnyire hiányzik a rideg épületekből az ember kézjegye. Akik nem szeretnek engem, azt mondják: Pierre Vago nem is építész, hanem kertész. Ez engem boldoggá tesz, mert inkább vagyok kertész, mint olyan valaki, aki a természetet elrontja, a fákat kivágja . .. — Az 50-es évek elején Pierre Vágót lourdes-i városi főépítészszé nevezték ki. Ezután tervezte a múzeum épületét, a zarándokok és betegek kórházát, valamint a Saint Joseph kápolnát. Az úgynevezett lourdes-i csoda százéves évfordulója alkalmából megbízták egy 25 ezer személyt befogadó bazilika építésével, amely a római Szent Péter bazilika után a világ második legnagyobb befogadóképességű temploma. A hatalmas templomtér — minden közbülső alátámasztás nélkül — 200 méter hosszú és 60 méter széles. Kerülete közel egy kilométer. A tervezési és kivitelezési munkák mindössze 18 hónapig tartottak. Ha egy építész ilyen izgalmas megbízást kap, nyilván az az első gondolata, hogy valami impozáns, külső megjelenésében is tekintélyes épületet tervezzen. — Lourdes gyönyörű vidék, csodálatos táj, amelyet a 19. század végén, a 20. század elején ízléstelen nagy épületekkel, rettenetes szobrokkal elcsúfítottak. Amikor ezt az építészeti zűrzavart megláttam, rögtön arra gondoltam, minden hozzáépítés, minden új épület csak zavar. Mikor felmerült a 25 ezer embert befogadó bazilika építése, egészen el voltam keseredve, hiszen korábban mindig azt ajánlottam, ne építsünk semmit, inkább bontsuk le, amit csak lehet. Így jött azután az ötletem: tegyük a föld alá a bazilikát. Hogy az épület jó-e, szép-e, arról nem akarok beszélni. Egy épület, amely csak belső tartalmában létezik, itt a külső nem fontos, az diszkréten csak pázsit. A legegyszerűbb, legracionálisabb és anyagaiban is a legigazibb: föld és beton. Nincs semmi dísz, nincsenek festmények, semmi arany ... Semmi olyasmi, amit az emberek megnéznek, hanem valami olyan, ami segíti őket, hogy magukba nézzenek és a lelkűkbe. XXIII. János pápa a felszentelés előestéjén érkezett, s megnézve a bazilikát, így szólt hozzám : „Építész úr, bár nekem a maga pókja nem tetszik, azt fogom majd mondani, gyönyörűi” Öt, aki a velencei, római pompázatos templomokhoz szokott, ez a betonkolosszus nyilván megrémítette. — Nemcsak a lourdes-i bazilikát, de a bonni egyetemi könyvtár épületét is részben a föld alá tette. Milyen tervezői szándék vezette? — A bonni könyvtár tervezésére nemzetközi tervpályázatot írtak ki és díjnyertesként kaptam a megbízást. Nem mondanám, hogy minden épületemet „el akarom tüntetni”, de vannak esetek, amikor az épületnek egyszerűnek, diszkrétnek kell lennie. Bonn kedves városka a Rajna mellett, sok a szép park, s a Rajnán túl a vidék szelíd, semmi agresszív elem benne. Itt egy nagy, magas épület tönkretette volna a városképet. Kiszámoltam, hogy a 3 és fél millió könyvet három emeleten el lehet helyezni, s miután a könyveket amúgy is védeni kell a kinti atmosztférától, légkondicionálni kell a raktárakat, nyugodtan a föld alá tehetem. így a világon először egy nagy könyvtárban nem volt könyvtorony. Azóta már több is épült ilyen szisztémával. — Mennyire elégedett az épületeivel? Milyennek látja őket? — Ha megbízást kapok, nem arra gondolok, hogy a külső formája szép legyen. Mindig arra gondolok, hogy az emberek, akik majd ott fognak lakni, dolgozni, azok jól érezzék magukat. És ha az épület már elkészült, nem is érdekel tovább. Ilyenkor mindig a következő, az új feladat izgat. Annak örülök a legjobban, hogyha 10 vagy 20 év múlva azt hallom attól, aki a házaim egyikében él, vagy dolgozik, hogy milyen jó ott lakni, milyen jól érzi ott magát. Ez számomra a legfontosabb. — Beszélgetésünk elején azt mondta, az építészet volt az élete. Mit tart az építész legfontosabb tulajdonságának? — Az építész legyen kulturált, művelt ember, de ne legyen specialista, technokrata. Ne legyen csupán elméleti idealista, aki az élettel nincs szoros összeköttetésben. De ne legyen kizárólag művész sem, mert ő tulajdonképpen nem magáért, hanem mindenekelőtt az emberekért dolgozik. OSSKÓ JUDIT 27
