Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-04-06 / 7-8. szám

— Ki a szegény Magyarországon? — Ha ezt a kérdést nem általános iskolásoknak, hanem felnőtteknek tennék fel, a válasz minden bizonnyal azzal kezdődne, hogy akinek 3000 forint alatt van a nyugdíja. S logikus is, hogy erre gondolunk először, hiszen enynyi pénzből valóban nem telik semmiféle luxusra. A dolog azonban mégsem ilyen egyértelmű. Én például ismerek egy magát szegénynek nem tartó kisnyugdíjast. A 76 éves nyíregyházi Irén asszonnyal Budapestre származott' fia lakásán találkoztam.

— Nyugdíjasházban lakom, csodálatos helyen, a Sóstói erdő szélén. Bár nem túl nagy az a 35 négyzetméter, de tudja, a magamfajta idős asszonynak már mindennél többet ér a kényelem. Központi fűtés van, ott az étterem, a klub a házban, körülöttünk a kert... — mesélte boldogan.

Mindez havi 1000 forintba kerül. Irén aszszonynak 2600 forint a nyugdíja.

— Nagyon kevés az a pénz! — szisszentem fel önkéntelenül, amikor kimondta az összeget. Ö azonban tiltakozott.

— Nem kevés az, hiszen 1964-ben 500 forinttal mentem nyugdíjba. Azóta több, mint ötszörösére emelték. Nem mondom, hogy bőségesen, de még akkor is meg tudnék élni belőle, ha a gyerekeim egyáltalán nem támogatnának. Dehát, tudja, nekem olyan gyerekeim vannak, akiknek igazán van miből adniuk.

S elmondta, hogy ő, az 1947-ben, három apró gyerekkel özvegyen maradt varrónő, mindhárom gyerekének diplomát adott a kezébe. Egyikük — János, akinél találkoztunk — már-már afféle hazai gazdag embernek számít.

A mérnöki diplomát szerzett Jánosnak semmi reménye nem lehetett arra, hogy özvegy édesanyjától bármiféle támogatást kaphat egy budapesti lakás vásárlásához. Kapva-kapott tehát az alkalmon, hogy egy külföldi országba mehet öt évre dolgozni. Onnan hozott magának feleséget, s annyi pénzt, amelyből tudott vásárolni egy ötven négyzetméteres öröklakást. Nem sokkal azután újabb kiküldetés következett. A másik öt év elteltével az anyagi gyarapodás már szemmel látható. A régi lakás és jelentős készpénz ellenében az OTP-től vásároltak egy nagyobb, kényelmesebb lakást egy nemrégiben épült csupa üveg házban. Lakásukat a nem túl fantáziadús, ám drága kolóniái bútorokkal rendezték be. A kiküldetési helyről szép kiegészítő konyhai-fürdőszobai berendezéseket hoztak magukkal. Van egy 1300-as Ladájuk és egy tóparti nyaralójuk is.

— Gazdagnak érzitek magatokat? — kérdeztem a negyven körüli házaspárt.

— Ügy többé-kevésbé megvan mindenünk, dehát ennek 10 év külföldi munka volt az ára. Különben pedig szerényen élünk, nem járunk sehová. Például még szilveszterkor sem tudtuk rászánni magunkat, hogy elmenjünk az egyik belvárosi szórakozóhelyre. Közölték, hogy kettőnknek ötezer forint lenne a belépő és a vacsora. Nekem annyi pénzem nincs ilyen célra. De kíváncsi lennék rá, ki tudja azt megfizetni!

*

Oknyomozás helyett azonban inkább azzal folytattuk a beszélgetést, hogy hamarosan nem is kellenek majd különösebben szerencsés körülmények ahhoz, hogy valaki anyagilag kiemelkedjen az átlagból. Elég, ha tisztességesen és jól dolgozik. János egy exportmunkákat vállaló szövetkezet elnöke, s ez évtől az új bérszabályozás keretében lehetőséget kap arra, hogy a korábbinál sokkal nagyobb mértékben megfizesse legjobb szakembereit.

— Nálunk a középvezetők a kulcsfigurák. Rajtuk múlik szinte minden. Ügy tervezem, hogy a legjobbak elérik majd a havi 20 ezer forintos jövedelmet is. Ez persze mindenféle feszültséget fog majd okozni. Mert mit szól-Kit tartanak gazdagnak Magyarországon? — kérdezte tőlem múltkorjában egy amerikai újságírónő. Ö a lap kelet-európai tudósítója, tehát egy átlag nyugati zsurnalisztánál minden bizonnyal jobban ismeri hazai viszonyainkat. Mégis meglepődött a válaszomon.

— A mi fogalmaink szerint különleges jómódban él az az ember, akinek van mondjuk egy négy-öt szobás háza Budán. De kiugró anyagiakra vall az is, ha nyugati gépkocsival jár valaki; vagy ha nincs ugyan különösebb vagyona, de telik neki értékes szőrmére, drága ékszerre, nagy utazásokra.

A gazdag országok polgárainak csodálkozásával nézett rám a kolléganő. S láttam rajta, nem érti, miért vitatkozunk mi annyit a sajtóban, meg mindenféle kisebb-nagyobb közösségben azon, hogy megengedhető-e, elviselhető-e, az anyagi különbségek jelenlegi szintje. Hiszen amerikai vagy nyugat-európai mércével a mi sokat szidott és irigyelt gazdagjaink legfeljebb tisztes jómódban élő középpolgárok lennének.

*

A „szegénységhez” és a „gazdagsághoz” minden országban más-más tartalmak kötődnek. S e két fogalom jelentése a mi elmúlt négy évtizedünkben pontosan annyit változott, mint amennyit életmódunk, életszínvonalunk.

Egy felmérés szerint 1984-ben budapesti általános iskolások, arra a kérdésre, hogy „ki szegény Magyarországon?”, ilyen válaszokat adtak:

— Akinek nincs kocsija.

— Aki nem szokott külföldön nyaralni.

— Akinek nem tudnak a szülei elektronikus játékokat venni.

Ilyen mércével mérve az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának legtöbb polgára szegénynek minősült volna, csakhogy akkor nem éreztük azt az állapotot szegénységnek. Talán ezért is feledkezünk meg gyakran arról, hogy a kiugró, s talán irritáló egyéni meggazdagodások súlyukban elenyészőek ahhoz a gyarapodáshoz képest, amelyben itt kisebbnagyobb mértékben mindenkinek része volt. A mai általános iskolások szüleinek, a harmincasoknak az élete is számos életszínvonal-perióduson ívelt át. Az ötvenes évek elején még mindenkinek mosóteknőben mosott az édesanyja. Azután úgy 1957 tájékán a „jobbmódú” osztálytársak lakásában megjelent az első porszívó és a „nagy csoda”: a televízió. A hatvanas évek elejének nehezen elérhető, s a legtöbb fiatal által csak óhajtott vágyálma volt az egyszerű szalagos magnó. A szerencsésebbek akkortájt juthattak el először valamelyik közeli szocialista országba. S csak a hetvenes években került sokak számára elérhető közelségbe a gépkocsi.

*

Nemigen emlegetjük a számítógépek és videók korában született nemzedéknek — de tény —, hogy közösségi, szinte nemzeti élményként éltük meg a technikai forradalmat, az utazások által egyre táguló világ felfedezését, környezetünk szépülését.

24