Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-03-15 / 6. szám

szén itt volt Aba Sámuel birtoká­nak központja, s a III. Henrik né­met-római császárral vívott vesz­tes ménfői csata után itt is temet­ték el... A viharos elöljárósági ülés tör­ténetét Hanák Kolos unokája me­sélte, nem hallgatva el azt sem, hogy nagyapja még évek múltán is erősen méltatlankodott: — Ez volt az egyetlen eset, ami­kor meg kellett hátrálnom, ami­kor nekem kellett engednem a képviselőtestülettel szemben! Ha pontosan így történt, ha nem, egyremegy. Maga a történet és az Ábasár név mindenesetre egyet ékesen bizonyít: azt, hogy Aba Sámuel tiszteletének hagyo­mánya van itt. Ügy tartják őt szá­mon, mint jó királyt, aki a főurak­kal szemben a néphez húzott; aki az udvar ellenkezésével dacolva még a köznép mulatságaiban is részt vett. . . — Azt állítja a hagyomány, hogy szerette az itteni népet, s az itteni nép is szerette őt. Ezért is nevezte Abának, azaz kegyes atyá­nak — így kezdi a szoborállítás indoklását Szabó Miklós, — az pe­dig úgy illendő, hogy aki a mi eleinkhez jó volt, azt mi is tisz­teljük. A másik érv talán még az első­nél is nyomosabb, és megfogalma­zódott a szoborkompozícióban is. — A mi községünk, nyugodtan állíthatom, szinte a szőlőből él, s nem is rosszul. A szőlőt pedig nem másnak, csakis Aba Sámuelnek köszönhetjük, hiszen tőle szárma­zik az első, 1042-ben kelt ado­mánylevél, amelyben a Sárhegy oldalán lévő szőlőről rendelke­zik ... Ma is ott, a Sárhegy oldalában terem a legjobb szőlő, a legzama­tosabb bor. Mert — ahogyan az itteniek mondják — a Sárhegynek jo a „kitettsége”. A régiek ugyan­is azt tartották (és igazuk is volt!), hogy a nagy hegységek előhe­gyein, azoknak is a déli lejtőin ér­nek be az igazán jó borok. És mi a Mátra „előhegye”? A Sárhegy! És a Sárhegy déli lankáin találha­tó hat dűlő: Cibike-alsó, Cibike­­felső, Cibike-közép, Nádas-Cibike, Lénia-Cibike meg Falukuti-Cibike. A hat dűlő összesen 80 hektárnyi, s ez a 80 hektár termi az abasári borok legjavát. Az viszont, hogy a hegyoldalon ilyen sok és ilyen nemes szőlő te­rem, már nem Aba Sámuel, ha­nem Szabó Miklós érdeme. A sző­lőművelés ugyanis a század har­mincas éveitől kezdett „lecsúsz­ni” a település alsó részére, ké­sőbb pedig már csakis az alsó ré­szeken folyt telepítés. És akkor fedezték fel és éppen ezeken az alsó részeken a nagy kincset: a lignitet. Aztán megérkeztek a bá­nyavállalat képviselői a külszíni fejtések terveivel. Elkezdődtek a kisajátítási tárgyalások, amelyek­ben a termelőszövetkezetet Szabó Miklós képviselte, ö látta tehát először, hogy a szőlőt a jövendő bányaterületről ismét „föl kell vin­ni” a hegyre, ahonnan az „lecsú­szott”. És ha már fel kell újítani, újra kell telepíteni azokat a hegy­oldali szőlőket — gondolta —, ak­kor ne a hagyományos módon, hegy-völgy irányú sorokkal tele­pítsék be, hanem korszerűen, szé­les sorokkal, hogy géppel is mű­velhető legyen. Ez volt Szabó Miklós javaslata 1963-ban, ami aztán meg is való­sult. Persze, nem „símán”, nem ellenállás nélkül. De ha a vége jó — minden jó! Ahogyan közeledett a külszíni fejtés, úgy újultak meg és kezdtek teremni odafenn a sző­lők. És a 400 hektárnyi telepítést Szabó Miklós irányította. Küzdelmes, nehéz életszakasza lehetett az a kor, a telepítés kora, a termelőszövetkezetnek is, az ak­kori főagronómusnak is. A szobor­állíttató Szabó Miklós mégis szívesen emlékszik vissza rá. Apró epizódok jutnak az eszébe, vidá­mak vagy éppen bosszantóak. És egyre erősebb bennem a meggyő­ződés, hogy az odafenn, a hegyol­dalon sorjázó tőkék jelentik a sző­lőadományozó király igazán ma­radandó emlékművét. De azért akad itt még indíték a szőlőn kívül is. Szabó Miklós így vall erről: — Azt hiszem, minden ember­ben él a ragaszkodás a szülőföld­jéhez, a lakóhelyéhez. Akadnak olyanok is, nemcsak én, de sokan, akik nemcsak kapni szeretnének mindig, hanem adni is akarnak valamit a településnek, ahol szü­lettek, ahol szüleik, nagy- és déd­­szüleik is éltek, dolgoztak ... Szabó Miklós először arra gon­dolt, hogy összegyűjti-gyűjteti a község múltjára vonatkozó for­rásanyagokat, ezeket feldolgoz­tatja, és állja egy falutörténeti monográfia költségeit. De azután letett a tervről. — Az ember ebben a korban már fölteszi magának a kérdést: ugyan még mennyi van hátra az életedből? Meg tudod-e a tervei­det valósítani? Mennyi időbe telik 1. Az adományozó 2. Aki inkább egy szociális otthont támogatott volna 3. A szobor 4. Freskó az abasári templomban: a ke­gyes király, amint a bencéseket a ko­lostor és a sárhegyi szőlő birtokosaivá teszi 5. A hegy díjnyertes „aranya” 6. Oltványkészítés FOTÖ: GÁBOR VIKTOR a forrásanyag összegyűjtése, a monográfia megírattatása? És mi­vel a válaszok nem voltak éppen kedvezőek, megpróbáltam a dol­gokat fölgyorsítani. Feltétlenül adni akartam valamit, valami ma­radandót a községemnek. És ak kor jött az ötlet a szoborral... — Mit szólt hozzá a családja? — A feleségem nem lelkesedett, ö inkább szeretetotthont támoga­tott volna a pénzzel. „Ki tudja, ha megöregszünk mi lesz” — mondo­gatta. Felvetődött az is, hogy is­koláztassunk ki egy tehetséges ár­va gyereket, indítsuk el úgy az életbe, hogy ne érezze az árvasá­gát. De így csak egyetlen embe­ren segítettünk volna, a szeretet­otthon támogatásával néhány sze­méllyel cselekedtünk volna csak jót, én meg úgy éreztem, hogy a községnek, ennek az egész közös­ségnek kellene inkább valami szé­pet adnom ... És mivel a szoborkiállíttatást Szabó Miklós leánya a helybéli ta­karékszövetkezet főkönyvelője nem ellenezte (holott ő az igazán „érintett”, hiszen a szobor költ­ségei az ő leendő örökségét csök­kentették), megszületett az elha­tározás, s egy esztendőre rá már a helyén állt a szobor. Szabó Miklós legalább kétszer elmegy előtte naponta, de inkább négyszer. Kérdem: mit érez, ha látja? — Nem tagadom, mindig vetek rá legalább egy pillantást. De iga­zán annak örülök, ha az idevalók, akik szintén naponta látják, akár­csak én, megállnak előtte, vagy ha egy idegent vesznek észre a szobor körül, odacsatlakoznak hoz­zá, és mondanak valamit neki Aba Sámuelról. Elhallgat, elgondolkodik, aztán hozzáteszi: — Végül is úgy érzem, nem tet­tem rossz helyre azt a pénzt. Ahogy kilépünk az irodából, találkozunk Szabó Miklós felesé­gével. Kedves, közvetlen, mosoly­gós asszony, de kérdésemre, hogy megbékült-e már a szoborral, így válaszol: — Erről nem nyilatkozom. És a szemüveg mögött nevet a szeme. Megint Szabó Miklóst faggatom: — Mit szól a szoborhoz az uno­kája? — Sajnos nincs unokám — feleli. Aztán lépegetünk csöndben egy­más mellett, és nekem egy mon­dat motoszkál a fejemben. Stein­beck írta, az Égi mezőben: „A leg­fontosabb életszükségletek kielé­gítése és a szaporodás mellett az ember legfőbb óhaja, hogy életé­nek valami nyoma maradjon, mintegy bizonyítékul arra, hogy valóban létezett.” GARAMI LÁSZLÓ 13 I

Next

/
Thumbnails
Contents