Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-02 / 5. szám
1 Politikus pályák KOVÁCS IMRE Az ismeretlen ismerősök közt szélsőséges eset a vita-ellenfél. Ilyen volt számomra Kovács Imre. Nem volt személyes találkozásunk, de csatáztunk egymással, nem is egyszer. Először csak „fiamnak mondom, menyem is értsen belőle” alapon. A dialógus kérdéséről folyt a kiélezett eszmecsere: a politikai emigráció folytathat-e és ha igen, milyen feltételek mellett, párbeszédet a hazai vezetéssel? Sokan nyilatkoztak a különféle nyugati magyar lapokban, köztük Kovács Imre is elmondotta a maga véleményét. Jómagam a Magyar Hírek hasábjain fejtettem ki álláspontomat. Vitáztunk anélkül, hogy megneveztük volna az „üzenetek” címzettjét. Aztán jóval később „nyílt levelet” intéztem hozzá. Ez akkor volt, amikor egy cikkében az amerikaiak vietnami magatartásáról szólva úgy érvelt, hogy a hadviselő fél elveszti a háborút, ha gátlásai miatt nem veti be minden fegyverét, pl. az atombombáját a győzelem érdekében. Mélységesen elítéltem ezt a nézetet és Kovács Imre azonnal válaszolt: azzal védekezett, hogy ő soha nem javasolta az atombomba bevetését, nem is helyeselte volna. Évekkel később visszatekintve elmélkedett egy következetlen, a kudarcot magában hordó magatartáson. (Mintha a politikában létezne „steril” elmélet. A gyakorlat rendszerint végigmegy a logikai láncon, és Kovács érvelése könyörtelen következetességgel vezetett el egy olyan határig, amelynek átlépésétől maga is megborzadt.) Az indulás Hogyan élt Kovács Imre a történelmi helyzet esélyeivel? Milyen ember volt? A nagyszerű adottságokkal felruházott fiúra hatottak a családi viszonyok; a legendák és a valóság szorítása az akkori Magyarország elmaradott körülményei közt. Ö maga is sokat töprenghetett saját sorsán. Amikor 1977-ben interjút készítettek vele, aprólékos családrajzzal kezdte a pályaismertetést. Elmesélte a bővérű — hatszáz holdat szerző és elmulató — üknagyapát. Beszélt apjáról, aki kulcsár volt József főherceg birtokán, de a kasztszerű elkülönülés miatt nem fogadta be őket az úri középosztály. Helyzetük megalázó volt. A szabadparaszti apa református, magyarérzésű volt, aki fiait az Árpád-ház nagyjairól nevezte el. Szó esett az interjúban a katolikus anyaságról, amely képviselőt is adott. A jó eszű gyerek azután Pesten árvaházba került és a lélek motorikus erőire mutató kulcsszó akkor kerül elő — és következik aztán újra és újra — amikor a reálgimnáziumról, a fizikáról van szó. Ez a tantárgy nem érdekelte, de jelesre megtanulta, mert „meg akarta mutatni”. Kovács Imre azonban nem paraszti indulatokkal teli ösztönös alkat, hanem tanult, művelt ember. A társadalmi gépezet kutatója. Amikor az öregcserkészekkel megcsinálják Kense falu szociográfiáját, nincs előttük hazai példa: „képesnek tartottam magam a kérdések megoldására, és ez végig megmaradt bennem”. A „Néma forradalom” című könyve miatt három hónap börtönre ítélték. A cella ajtaja mellett levő fekete táblára annyit írtak — büntetése okaként — „rágalmazás” — Erre így reagál: ... Úgy tűntem föl á börtönben, mint egy zugújságíró, aki elkövetett valamit, két példányban megírta a rágalmazó cikkét, a másolatát elküldte a célba vettnek azzal ha nem fizet, mit tudom én, ötven pengőt vagy százat, akkor megjelenik. így jött ki az egész. A „Néma forradalom”-ért ültem, mégsem lehettem hős ...” 1937-ben a Múzeumkertben gyűlést tartott a Márciusi Front. Féja Géza és Zilahy Lajos voltak a szónokok, a Front 12 pontját Kovács Imre olvasta fel. Zilahy azt kérdezte tőle: ... „Félsz? Mondom, igen, de végigcsinálom. Kint láttuk a lovas rendőröket, láttuk a tömeget, tudtuk, hogy nem lehet meghátrálni, lesz, ami lesz, nekünk oda kell állni, és elmondani azt, ami bennünk van, amiért itt vagyunk, és amit várnak tőlünk, így zajlott le. Zilahy azt mondta, túl komoran olvastam föl a 12 pontot, nem lelkesítőén, nem lelkesedve. Mondtam utána, Lajos, ezt csak így kellett és így lehetett fölolvasni, ennek drámainak, komolynak kell lennie. Nem felejtem el soha, hogy amikor befejeztem a 12 pontot — ez nem nekem szólt, ez a 12 pontnak, a kiáltásnak, a programnak — drámai csönd volt. Még gondoltam arra is, hát az ördögbe, miért nem tapsolnak ezek? Azután zúgott fel a taps ...” És ez a tehetséges fiatal ember, aki még egyetemista korában megismerkedett Teleki Pállal — ő írta az előszót a Kense-könyvhöz, — akinek a befolyásos Magyar Szemle hozta a cikkeit, aki képviselőkkel barátkozott, azt vallotta, hogy szmokingba kell bújtatni a parasztot, legyen egyenrangú az urakkal. Otthon volt szalonokban is. Báró Kornfeld Mórictól szereztek pénzt lapjuk számára. Párbajra hívta ki a kémelhárítás tisztjét, mert megsértette a társaságát. Ö hozta fel Pestre Bajcsy Zsilinszky Endrét 1944. októberében, psztollyal a kezében, készen arra, hogy lelője az őket igazoltató csendőrt. Tudta, hogy mi következik a háború után, nem voltak illúziói a régi rendről. Amikor 1943-ban a szárszói konferencián szót kapott, így beszélt: ... „a mai helyzetben a szavak semmit sem érnek. Ez a magyar állam úgy, ahogy van, megérett a pusztulásra, a megsemmisülésre. Nincs az a földi hatalom, amely áthúzhatná, átmenthetné a háború utánra...” A folytatás Harminckét éves volt, amikor az ország $ felszabadult és egy jelentős politikai párt, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára lett. Szinte azonnal megindult a harc a hatalomért Kovács Imre és a többi parasztpárti vezető között; merre menjen a párt, merre haladjon az ország, és Kovács Imre vesztett. Két évvel később Svájcba ment, majd az USA-ban kötött ki. Sokat ártott: az emigrációs politika nagyformátumú szereplője lett és maradt évtizedeken át. A sors iróniája, hogy a kezdet kezdetétől harcolnia kellett a Horthyrendszer ugyancsak emigrációba került politikusaival. Eckhardt Tibor például megszerezte Kovács egy levelét, amelyben elmarasztalóan, gúnyolódva írt a Szabad Európa Rádió vezetőiről. Eckhardt e levél felhasználásával kidobatta őt a Rádiótól. Valószínűleg Kovácsot is a felszabadulás utáni parasztképviselők általa gyűlölt csoportjába sorolta: „Otthon is többször emlékeztem meg róluk, és itt újból meg kell bélyegeznem azt az embertípust, amely rossz, úrnak, parasztnak egyaránt, s akit otthon »micisapkásnak« neveztem.”... Kovács Imre is állandóan a diadalmas visszatérésre készült, szemét a hazai változásokra függesztette, újra és újra elemezte a helyzet alakulását. Ha reménykedett is, egyre világosabban látta, hogy Magyarország társadalma, gazdasági és politikai szerkezete az évtizedek során teljesen átalakult, többé soha nem lehet visszaforgatni az idő kerekét. Időnként bízott valamiféle párbeszéd lehetőségében, a hazai vezetéssel. De maga is tudta, hogy mindez hiú remény, tisztában * volt azzal, hogy nincs visszaút. Egy interjúban, amelyet Bokor Péterrel készített, mérleget csinált. Beismerte: ha olyan lett volna a felszabadulás után a magyar közélet, mint ma, sohasem vett volna vándorbotot a kezébe. Eljátszott a gondolattal, hogy talán megtalálta volna a helyét, hasznosíthatta volna a képességeit az ország, a magyar nép érdekében. Másként történt és keserűen vette tudomásul, hogy az ő sorsa is egyfajta tragikumot hordozott. Talán Teleki Pálra emlékezett. Huszár Tiborral beszélgetve Teleki Pálról is szó esett. Partnere megjegyezte: „tragikus volt Teleki Pál sorsa.” És Kovács Imre nyilván a maga politikai pályájára visszatekintve — így felelt: ... „Visszamenőleg ne sajnáld azt, amit egyszer csináltál; ne mentegetőzz, ha megtörtént!” — ó — s A Politikus pályák című könyvet bemutató sorozatunkat ezzel a cikkel lezártuk. 14
