Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)
1985-03-02 / 5. szám
RÉTEGEK ÉS HAGYOMÁNYOK Interjú Száraz Györggyel az őszi bloomingtoni konferenciáról Üjságíró: Egyenesen a konferenciára utaztál ki? Száraz György: Az én utazásom valójában afféle „american trip” volt, az USIA nemzetközi látogató-programja keretében, amerikai—magyar megállapodás alapján. Persze Bloomingtonban sem voltam egészen hívatlan vendég. Ránki György professzor hívott meg még a nyár elején, amikor kiderült, hogy a tervezett konferencia éppen beleesik 30 napos utazásom idejébe. Sikerült egyeztetni az időpontokat amerikai vendéglátóimmal, így aztán Bloomington is beépülhetett az útitervbe. Amikor odaértem, túl voltam már az utazás félidején, előzőleg „átúsztam” a kontinens fölött széliében, óceántól óceánig, New Yorktól Kaliforniáig, közben megállva, itt-ott lebukva a mélybe. Mögöttem volt már a Mississippi vidéke, Santa Fé, Los Alamos, a navajo rezervátum, a Grand Canyon, San Francisco. Monterey nyarából csöppentem egyenesen a bloomingtoni őszbe. ÍJ.: Kik, milyen témákról adtak elő? Sz. Gy.: Sinor Dénes bevezető szavai után Puskás Júlia történész előadásával kezdődött a tanácskozás. Témája (idézem az angol címet) : „Population Figures of Hungarians in the U. S. 1870—1970. Az amerikai magyarság létszámáról szólva — többek között — azt fejtegette, miként. határozható meg az egykori „hungarian” bevándorlók igazi nemzetisége, etnikuma: hiszen a szlovák is „hungarian”-nak mondta magát stb. Általában mindenki felfelé licitált, a norvégoktól a szlovákokig, s ez érdek is volt: 25 főnyi közösség nem építhetett templomot. A reális szám valószínűleg félmillió körül lehet. Ludányi András a toledói magyarságról beszél: „Ez zárt csoport alig egy-két DP-s (1945-ös] család települt közéjük, később azok is elköltöztek a negyedből. »Ethnic-mültjukkái« összetartanak, s mivel a helyi választáson 3000 szavazatot jelentenek, politikai súlyuk is van . .. Az öregeknek még van nemzetiségi tudatuk, de a fiataloké már csak etnikainak nevezhető.” Őrzik a hagyományokat, például a betlehemezést; a szalonnasütés szertartása él, de a „művelet” már géppel történik: kis forgó gépezet, az alján csészék fogják fel a lecsöpögő zsírt. Egy ember süti a szalonnát, a többi körülüli, beszélgetnek, dalolgatnak. Várdy Béla az emigráció csoportjairól: az 1945-ösök és az 56-osok között van egy másik csoport is, amelyik leginkább 47-esnek nevezhető; ezek a hidegháború „hősei”, vagy áldozatai (a 45- ösök szemében ők is csak kommunisták). A 45-ösök a maguk helyzetét ideiglenesnek fogták föl, várták a politikai változást, hogy visszamehessenek; az amerikai társadalmat mélységesen lenézték, s így voltak a régi amerikás magyarokkal is, ha közébük .települtek. A tegeződés—magázódás szigorú szabályaival is megkülönböztették magukat; azon kívül úgy vélték: „nagypolitikát” csinálnak ; nem volt kisebbrendűségi komplexusuk, mint a későbbieknek, sőt inkább felsőbbrendűnek érezték magukat. Az 56-osokra már inkább a beolvadási szándék, a kisebbrendűségi tudat volt a jellemző; aki elfelejtett, az előbb felejtett el magyarul; ők produkálták a „hunglish” keveréknyelv új formáit. A mai rétegződés: 1. Régi amerikások magyar eredettudattal, etnikai tudattal; ezeknek nincs nagy szerepük az amerikás magyar etnikai politikában. 2. A „nem politikai” magyar emigráció, amely két alcsoportból áll össze: az amerikai társadalomba integrálódott 56-osokból és az 1945—47-f's emigránsok másodgenerációs csoportjából: a gyerekként ide kerültekből és már itt születettekből. 3. A maradék politikai emigráció: 45-ösök, 56-osok egy része; jórészt hazatéréstudat nélküliek; de az újságok egyik része, a szervezetek többsége az ő kezükben van. Előadása meglehetős vitát váltott ki, amelynek gyújtópontja a generációs meghatározások pontatlansága volt: ki az első-, a másod-, vagy a harmadgenerációs? Ki magyarabb, ki „amerikaibb”? Valaki azt fejtegette, hogy az 1945- ös emigráció tagjai megőrizni kívánták magyarságukat, épp azért többnyire egymás között házasodtak; viszont az 56-osok legtöbbje feledni akarta nemzeti identitását ; közöttük volt legtöbb a vegyes házasság. Az 56-osok közül főként a lányok vesztek el: más egy 18 éves lány helyzete, mint egy hasonló korú fiúé, sokan csak azért kerestek férjet, hogy a lágerből szabaduljanak. Persze, így a fiúk is idegen nőket vettek el. Éltető Lajos szerint a századforduló előtti-utáni nagy kivándorlás fő oka az általános hadkötelezettség bevezetése volt s az ezzel kapcsolatos nősülési tilalom. (A katonaidő leszolgálása előtt nem lehetett megnősülni.) Sinor Dénes arról szólt, hogy az anyanyelv ápolása idegenben: nem cél, hanem eszköz. A tulajdonképpeni cél: a magyarság, a magyar nemzet államának segítése. Az országot pedig el kell fogadni annak, ami. És egyáltalán: eldöntendő, hogy helyes- tanácsokat adni az otthon élőknek? (Az ő véleménye az, hogy nem helyes.) ÍJ.: Te miről beszéltél? Sz. Gy.: Nem tartottam előadást, hozzászóltam a vitához. Arról mindenekelőtt, hogy az indulatok mára elcsöndesedtek. Az elmentekben is csitult a harag, a megbántottság vagy egyszerűen a csüggedt pesszimizmus érzése, az otthonmaradottakban is a harag, az idegenkedés. Közeledtünk egymáshoz, „megbocsátottunk” egymásnak. És ez így van jól. De helyettünk ők nem ítélkezhetnek, fölöttünk még kevésbé. Mert az országot — jól vagy rosszul, de: — mi tartjuk fönn, mi tettük azzá, ami 56 után lett. .. Odahaza sem vagyunk egyformák. A viszonyaink olyannyira bonyolultak, hogy ezeket Amerikából tisztán látni nemigen lehet... Többfélék vagyunk, elégedetlenség is sokféle indíttatású van. És félek, mindig az volt a bajunk a múltban is, hogy nem ismertük el a „más út” jogát, az „egyedül üdvözítő” magunkét vallva. ÍJ.: Egyetértés kísérte szavaidat? Sz. Gy.: Voltak félreértések is. Amikor a fiatal nemzedékről beszéltem, tévesen értelmezték egy mondatomat a tehetségtelenség három hullámáról az elmúlt évtizedek alatt. Ú.: Ez izgalmasan hangzik. Elmondanád ? Sz. Gy.: Az ellenzékiség divatját fejtegettem — a rendőrpofonokat kiprovokáló feltűnési vágyból kiindulva —, s ezzel kapcsolatban említettem a „tehetségtelenség három hullámát”: az első volt a Rákosi-időszakban, amikor a nagyokat elhallgattatták, az érzékeny lelkiismeretűek és tehetségesek maguk kényszerültek elhallgatni (vagy megalkudni) s tág tere nyílt a „kormánypárti” tehetségtelenségnek. Ez 1953 után kezdett megszűnni, a valós értékrend ismét helyrebillenni látszott, de 1956 után, amikor az írók sztrájkba léptek, új „rossz hullám” öntötte el az irodalmat: a légüres térbe ismét csak benyomult a tehetségtelenség, természetszerűen megint „kormánypárti formát” öltve. Aztán hosszú évek szívós munkája nyomán manapság az értékrend — viták és feszültségek ellenére — valósnak látszik; a legifjabb nemzedékben pedig akadnak tehetségtelenek is, akik most már valamiféle ellenzékieskedésben látják a kiugrás lehetőségét; és ha nem tudnak érvényesülni: az nem saját fogyatékosságaikból következik, hanem: elnyomják, mert ellenzéki! ... Aztán tisztázódott minden. ÍJ.: Összegezhetnéd bloomingtoni benyomásaidat? Sz. Gy.: Valamennyire megértettem az amerikai magyarság helyzetét. Nem egységes, homogén közösség, hanem sokféle szempontból is széttöredezett. Az etnikai tudatok számára s ez szorosan összefügg az amerikai etnikai reneszánsszal — most valahogy „jó dolog” magyarnak lenni, kb. 1980 óta igen jó a magyarság publicityje — ezt érdemes kihasználni. ÍJ.: Köszönöm a beszélgetést. SZ. M. 15