Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-12-22 / 25-26. szám
„Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő" A felhők közt trónoló Justitia istenasszony nagy zavarban lehet. Öt nem azért festették valamikor régen az egykori Kúria előcsarnokának a mennyezetére, hogy holmi lakodalmakon vigadozzon, hanem hogy őrködjön a béke és az igazság fölött. A Kossuth Lajos téri épület negyven évvel ezelőtt nagy károkat szenvedett. Rendbehozatala után a Magyar Nemzeti Galéria fogadta itt a látogatókat, majd a Várpalotába való felköltözése után, 1973-ban helyezkedett el gyönyörű termeiben a korábban mostoha körülmények között működő Néprajzi Múzeum: hogy végre bemutathassa mintegy 160 ezer darabból álló kiállítási anyagának részleteit. Ezúttal az egykori esküvői, lakodalmi szokásoknak csupán egyik mozzanatát elevenítik fel a „Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő” című kiállítás bábui: a különböző vidékeken hordott ünnepi öltözékeket mutatják be a látogatóknak. A legtöbbre becsült ruhadarab volt a 19. század első felében a posztóval borított, prém-1. „Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő" 2. A fiatal menyecske így ment lakodalomba Mezőkövesden 3. Kiskőrösi menyasszony. A selyemruha alapszíne mindig sötétkék 4. Matyó nyoszolyólány köténye 5. Egy ajaki menyasszony. Fején gyöngyös, művirágos színes koszorú. Fehér ruhája vállán fekete jegykendö, a vőlegény ajándéka (Szabolcs megye) 6. Mezőkövesdi menyasszony rozmaring bokrétával 7. Ez a „megesett" menyasszony csak fökötőben esküdhet FOTÓ: TÓBIÁS FERENC 8. Viszik a menyasszony ágyát... 9. A lakodalmi asztal. A tányérokat, evőeszközöket a vendégek vitték magukkal 10. Szelindeki szász menyasszony, rajta hímzett bőrmellény, mellboglár, 1892 körül 11. Túrái menyasszony fehér lyukhimzéssel díszített öltözékben 12. A menyasszonyi koszorú és a völegénybokréta bekeretezve, a tiszta szoba dísze 13. Torockói jegyespár, a menyasszony övébe tűzött jegykendővel FOTO: TÓBIÁS FERENC 14. Aranyozott rozmaring bokréta a vőlegény kalapjára 15. Szelindeki völegényszür 1900-ból FOTÓ : REZES MOLNÁR ESZTER mel bélelt mente; vállra vetve a legelegánsabb ünneplő. Sok helyen még a század második felében is mentében esküdött a menyasszony. A szegényebb családoknál a mentét a hímzett bőrködmön pótolta. Mindkét ruhadarabot egyaránt hordták a férfiak és a nők. Békés megyében az esküvő után az asszony viselte férje vőlegény-ködmönét. De addig még sok minden történt. Például gyűlt a sok ajándék — már ahol volt miből — a nagy eseményre, a lakodalomra. A rengeteg holmiból egy egész házat be lehetett rendezni. Meg aztán a szép menyasszony se vonult üres kézzel a házasságba. És nem csak a jegyajándékba hímzett inget adta a vőlegényének és tűzött aranyozott rozmaring-bokrétát a kalapjára az esküvő napján! Legalább 280 darabból álló kelengyével kellett rendelkeznie, a szokásjog szerint, még akkor is, ha árva lány volt. A módosabb nagygazda lánya 400 darabból álló kelengyével rukkolt ki. Váláskor minden az asszonyé maradhatott, s magával vihette még a nagy szerelemmel hímzett gyönyörűséges vőlegényinget is. A kelengyét a lakodalom napján közszemlére tették ki, bárki megtekinthette. A menyasszony kelengyéjéről hivatalos jegyzéket, úgynevezett parafemum levelet készítettek. Elsárgult papíron, megfakult tintával körmölt terjedelmes ívek tanúskodnak a kelengyetételek megnevezéséről, a darabszámról, a minőségről. A múlt század végén, 1870 körül az alföld vidékén egy-egy lakodalom három-négy napig, olykor egy hétig is eltartott. Minden délután újrakezdték a nagy evést, ivást, mulatozást. Az utolsó napon aztán, miután a háziak már belefáradtak a sok dologba, s megvendégelték a főzőasszonyokat is —, már a muzsikusokat sem engedték be, és a finomságok helyett csupán kását főztek ebédre. S aki még ezek után se szedte a sátorfáját, a kásás kanállal tuszkolták kifelé. Ez volt a kitoló kása. A kiállításon látható hosszú asztal körül ma nem ül senki. A szőttes abroszon néhány mázas tál, tányér, csupor árválkodik, egy másik sarokban régi hangszerek. Hogy vajon boldogan, békésen élt-e az az ifjú pár, amelyik a hegedű és a citera hangja mellett ropta a táncot — még Justitia se tudja. Annyi bizonyos, hogy a lakodalom befejeztével a kontyolás szertartása következett, s akár jól állt a menyecskének, akár nem, kontyba fésülték a haját, bekötötték a fejét és azon túl hajadonfőit már nem mutatkozhatott. A búcsúzás a szülői háztól sem volt mindig vidám. A lány így énekelt: „Kocsira ládám / Kocsira párnám. / Magam is fölülök. / Jaj édösanyám, / Fölnevelő dajkám / De hamar elvisznek!” A pazarló lakodalmat a falvak, községek közössége általában megkövetelte, s így a szegényebb vidékeken élő családok előtt két lehetőség állt: vagy ők is nagy lagzit csaptak és ezáltal alaposan eladósodtak, vagy menyaszszonyszöktetést rendeztettek. Ilyenkor nem volt lakodalom, csak nagy sírás-rívás, bár a szülők is, a szomszédok is és az egész környéken mindenki nagyon jól tudta, hogy miről van szó ... HERNÁDI MAGDA 47
