Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-12-22 / 25-26. szám

TÖRTÉNT EGYSZER idő, amely inkább ront, mint javít, de sosem henyél, mire vitte rajtam. S csekély Vigasz, hogy a találgatás végül is, kölcsönös. Leltár. Tizenheten vagyunk jelen. Heten bi­zonytalanok. Osztályfőnökünk hirtelen megbete­gedett, egyedül a franciatanár — vígkedélyű, friss szellemű öregúr — van jelen; kedvenc időtöltése, hogy érettségi találkozókra jár. Hívják is — sok osztálya volt. Bemutatkozás. Tucatnyi foglalkozás, kettő-há­rom neve az újságból is ismert. Sokan említik a hamarosani nyugdíjat. Valójában nagyon jól időzített találkozó ez — gondolom, és eszembe jut a hajdani családi tanácsadó könyvek ked­venc ábrája az emberéletről: az ifjú elindul a hegyen fölfelé, hogy délcegen a csúcsra érve, a túloldalon aggastyánként, „háromlábon” térjen meg... A sokféle életút, siker és balsiker elle­nére, mi ugyanazt a hegyet másztuk meg; akik itt vagyunk — beértünk. Ha nem is gyorsabban, de kétségtelenül hamarabb, mint szerettük volna. A pincérek felszolgálják az ünnepi vacsorát, és a protézisek iparkodnak megszolgálni a be­léjük fektetett költségeket. * Valamikor a konszolidáció és a férfikor delén, amikor az ember már kevesebbet vár, és többet enged meg magának, enyhe flörtbe kezdtem egy magas, fiatal szerkesztőségi titkárnővel. Pest környéken lakott, és kertjük végében az ásó oly­kor csontokat, rézgombokat, kardmarkolatokat vetett fel. — Azt mondják, az isaszegi csata a faluig el­húzódott — magyarázza a lány. — Abból lehet ott. Már írtam néhány történelmi regényt, s az ürügy kínálja magát: — Ha meghívna, szívesen megnézném. Régi, kicsit roskatag tetejű ház volt, meglehe­tős kerttel, öreg diófák és fagyalbokrok ácsorog­­tak a harmattól nyirkos avarban. Egy ideig tur­káltam a lábammal a fűcsomók között, azután bementünk a házba, a plüsshuzatú bútorok közé. A lány megmutatta a csontokat, rezeket, vasa­kat, s a többit bevonhatná a magánügy diszkré­ciója, ha a kiállított tárgyakhoz nem teszi hozzá, bizalmas csattanónak: — Ha nem mondja el senkinek, mutatok még valamit. S egy fiókos szekrény alsó régiójából fur­nér szivardobozt emelt ki. Regália Média, törvé­nyesen védett. Felnyitotta a doboz fedelét, s ott hevert előttem a Steyr 37-es épen, egészségesen, sárga csontmarkolattal, tompa fényű acélcsővel; .mintha tegnap váltunk volna el. Az ablak alól tovább robogtak Görgey huszárjai; ez már nem az ő csatájuk volt. — A nagybátyám pisztolya — mondta a ma­gas lány, nem véve észre, hogy másért dobog a szívem. — Nem tudom, hol szerezte. Korán érkezett karácsonyi angyalok röpköd­tek a szobában. — Nem lehetne tőle megkérdezni? — A tor­kom elszorult a kihűlt lőporfüsttől. — Nem — csukta be hirtelen a lány a dobozt. — Volt egy nemesi előneve és azt ígérték neki, hogy minden kilőtt páncélosért kap hozzá öt hold földet. De még azt a szokásos kétlábnyit sem tudjuk hol lehet, ami pedig mindenkinek kijár. — Visszatette a szivarosdobozt a fiákba. — Csak ez maradt utána. Iszik valamit? * — A legnagyobb hecc mégis az volt, amikor a dirit valaki bezárta a padlásra! Kicsöngetésig dörömbölt szegény. Sose derült ki a tettes ... Kipirult arcok, némi diszkrét verejték a hom­lokon, a doktorok, kandidátusok, igazgatók, osz­tályvezetők és a tartósan hátsó padokba szorult beosztottak egymás szavába vágva idézik a dicső múltat. Röhög az osztály, és a józan feleségek elnézően mosolyognak — hazafelé ők vezetik majd a kocsikat. Ez a nap azonban a férfiaké. Apáké, nagyapá­ké, itt egy medália, ott egy infarktus, akadémiai különnyomat és kényszeredett felmondólevél; asztal végén a krupié, úgyis besöpri mind. De erre most senki se gondol, gaudeamus igitur, fiatalok vagyunk, azok is maradunk! Senki sem kérdi, mi közünk van egymáshoz azon kívül, hogy ugyanaz a negyven év végzett velünk a Rumbaeh utcában, Sidneyben, Rákospalotán és a Sztálin úton. Legföljebb annyi, hogy együtt dolgoztuk ki a várható tételeket; de ki, melyiket húzta a vizsgán, az már nem rajtunk múlott. A franciatanár, túl a kétszer negyvenen, elné­zően mosolyog: — Hát ugyan kin múlott, gyerekek? Az ember éppen attól válik emberré, hogy választani tud: a Hegypárt mellé áll, vagy szanszkülott lesz be­lőle ! S elcsendesednek a legények, mert még a ma­terialista lélek is tudja, hogy van egy pikszis a történelemben, ahol mindenki megmérettetik, mielőtt elfelejttetik, hogy élt. Éppen ideje köz­belépni. , A kés élével megkocogtatom a pohár szárát. — Szállók az Úrhoz! Mélyen tisztelt Tanár Úr, drága barátaim, kedves vendégek! Éppen négy évtizede annak, hogy ... Tudom, Zorka, behajtom a kisujjam, nem tar­tom el a pohártól. — Ha végignézek megfogyatkozott sorainkon, szomorú szívvel állapítom meg, hogy ... Azt mondják, valaki látott még a Bécsi úton a menetben és rád ismert az osztrák hegyek kö­zött is. Pedig akkor már járni se tudtál — hát ennyire becsaptak? Mennyit kivédtél, miért ép­pen a végén hagytad magad?! — De egyben örömmel is, hogy ennyien va­gyunk, akik egészségben, gyarapodva, szép családdal értük meg, hogy ... Az iskolában minden szamár eminens lehet Bélám. S a becsület sohasem kétszemélyes. Egyébként köszönöm a bizalmat. Az unokahú­god viszont más nemzedék, még időben belát­tam; lám rám is hagytál valamit. — Most pedig emelem poharam a tanár úrra, aki személyében képviseli azt a szeretve tisztelt tanári kart, amely bennünket mindig arra ne­velt, hogy... Micsoda ostobaság! Le kéne tenni a poharat, vagy szó nélkül fenékig üríteni! És csöndben emlékezni; történt egyszer. IIXUSZTRACIÖK: ZVOLSZKY ZITA 42

Next

/
Thumbnails
Contents