Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-12-22 / 25-26. szám
TÖRTÉNT EGYSZER idő, amely inkább ront, mint javít, de sosem henyél, mire vitte rajtam. S csekély Vigasz, hogy a találgatás végül is, kölcsönös. Leltár. Tizenheten vagyunk jelen. Heten bizonytalanok. Osztályfőnökünk hirtelen megbetegedett, egyedül a franciatanár — vígkedélyű, friss szellemű öregúr — van jelen; kedvenc időtöltése, hogy érettségi találkozókra jár. Hívják is — sok osztálya volt. Bemutatkozás. Tucatnyi foglalkozás, kettő-három neve az újságból is ismert. Sokan említik a hamarosani nyugdíjat. Valójában nagyon jól időzített találkozó ez — gondolom, és eszembe jut a hajdani családi tanácsadó könyvek kedvenc ábrája az emberéletről: az ifjú elindul a hegyen fölfelé, hogy délcegen a csúcsra érve, a túloldalon aggastyánként, „háromlábon” térjen meg... A sokféle életút, siker és balsiker ellenére, mi ugyanazt a hegyet másztuk meg; akik itt vagyunk — beértünk. Ha nem is gyorsabban, de kétségtelenül hamarabb, mint szerettük volna. A pincérek felszolgálják az ünnepi vacsorát, és a protézisek iparkodnak megszolgálni a beléjük fektetett költségeket. * Valamikor a konszolidáció és a férfikor delén, amikor az ember már kevesebbet vár, és többet enged meg magának, enyhe flörtbe kezdtem egy magas, fiatal szerkesztőségi titkárnővel. Pest környéken lakott, és kertjük végében az ásó olykor csontokat, rézgombokat, kardmarkolatokat vetett fel. — Azt mondják, az isaszegi csata a faluig elhúzódott — magyarázza a lány. — Abból lehet ott. Már írtam néhány történelmi regényt, s az ürügy kínálja magát: — Ha meghívna, szívesen megnézném. Régi, kicsit roskatag tetejű ház volt, meglehetős kerttel, öreg diófák és fagyalbokrok ácsorogtak a harmattól nyirkos avarban. Egy ideig turkáltam a lábammal a fűcsomók között, azután bementünk a házba, a plüsshuzatú bútorok közé. A lány megmutatta a csontokat, rezeket, vasakat, s a többit bevonhatná a magánügy diszkréciója, ha a kiállított tárgyakhoz nem teszi hozzá, bizalmas csattanónak: — Ha nem mondja el senkinek, mutatok még valamit. S egy fiókos szekrény alsó régiójából furnér szivardobozt emelt ki. Regália Média, törvényesen védett. Felnyitotta a doboz fedelét, s ott hevert előttem a Steyr 37-es épen, egészségesen, sárga csontmarkolattal, tompa fényű acélcsővel; .mintha tegnap váltunk volna el. Az ablak alól tovább robogtak Görgey huszárjai; ez már nem az ő csatájuk volt. — A nagybátyám pisztolya — mondta a magas lány, nem véve észre, hogy másért dobog a szívem. — Nem tudom, hol szerezte. Korán érkezett karácsonyi angyalok röpködtek a szobában. — Nem lehetne tőle megkérdezni? — A torkom elszorult a kihűlt lőporfüsttől. — Nem — csukta be hirtelen a lány a dobozt. — Volt egy nemesi előneve és azt ígérték neki, hogy minden kilőtt páncélosért kap hozzá öt hold földet. De még azt a szokásos kétlábnyit sem tudjuk hol lehet, ami pedig mindenkinek kijár. — Visszatette a szivarosdobozt a fiákba. — Csak ez maradt utána. Iszik valamit? * — A legnagyobb hecc mégis az volt, amikor a dirit valaki bezárta a padlásra! Kicsöngetésig dörömbölt szegény. Sose derült ki a tettes ... Kipirult arcok, némi diszkrét verejték a homlokon, a doktorok, kandidátusok, igazgatók, osztályvezetők és a tartósan hátsó padokba szorult beosztottak egymás szavába vágva idézik a dicső múltat. Röhög az osztály, és a józan feleségek elnézően mosolyognak — hazafelé ők vezetik majd a kocsikat. Ez a nap azonban a férfiaké. Apáké, nagyapáké, itt egy medália, ott egy infarktus, akadémiai különnyomat és kényszeredett felmondólevél; asztal végén a krupié, úgyis besöpri mind. De erre most senki se gondol, gaudeamus igitur, fiatalok vagyunk, azok is maradunk! Senki sem kérdi, mi közünk van egymáshoz azon kívül, hogy ugyanaz a negyven év végzett velünk a Rumbaeh utcában, Sidneyben, Rákospalotán és a Sztálin úton. Legföljebb annyi, hogy együtt dolgoztuk ki a várható tételeket; de ki, melyiket húzta a vizsgán, az már nem rajtunk múlott. A franciatanár, túl a kétszer negyvenen, elnézően mosolyog: — Hát ugyan kin múlott, gyerekek? Az ember éppen attól válik emberré, hogy választani tud: a Hegypárt mellé áll, vagy szanszkülott lesz belőle ! S elcsendesednek a legények, mert még a materialista lélek is tudja, hogy van egy pikszis a történelemben, ahol mindenki megmérettetik, mielőtt elfelejttetik, hogy élt. Éppen ideje közbelépni. , A kés élével megkocogtatom a pohár szárát. — Szállók az Úrhoz! Mélyen tisztelt Tanár Úr, drága barátaim, kedves vendégek! Éppen négy évtizede annak, hogy ... Tudom, Zorka, behajtom a kisujjam, nem tartom el a pohártól. — Ha végignézek megfogyatkozott sorainkon, szomorú szívvel állapítom meg, hogy ... Azt mondják, valaki látott még a Bécsi úton a menetben és rád ismert az osztrák hegyek között is. Pedig akkor már járni se tudtál — hát ennyire becsaptak? Mennyit kivédtél, miért éppen a végén hagytad magad?! — De egyben örömmel is, hogy ennyien vagyunk, akik egészségben, gyarapodva, szép családdal értük meg, hogy ... Az iskolában minden szamár eminens lehet Bélám. S a becsület sohasem kétszemélyes. Egyébként köszönöm a bizalmat. Az unokahúgod viszont más nemzedék, még időben beláttam; lám rám is hagytál valamit. — Most pedig emelem poharam a tanár úrra, aki személyében képviseli azt a szeretve tisztelt tanári kart, amely bennünket mindig arra nevelt, hogy... Micsoda ostobaság! Le kéne tenni a poharat, vagy szó nélkül fenékig üríteni! És csöndben emlékezni; történt egyszer. IIXUSZTRACIÖK: ZVOLSZKY ZITA 42
