Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-12-22 / 25-26. szám

©

— Te közel laksz 'hozzá — mondta indoklásul, ami igaz volt, de rajtam kívül állt még vagy öt másik osztálytársunkra is. Velem ugyan sosem barátkozott különösebben, de a másik öttel, meglehet, még annyira sem.

Az első óra latin volt. A tanár nem utalt a történtekre, röviden feleltetett, majd tovább mentünk az anyagban. Szünetben kihívtam Bélát a vécébe és ott a kezébe nyomtam a rendületlenül újságpapírba csomagolt Steyrt. Csak egy pillantást vetett rá, majd visszacsomagolta. Szemembe nézett, nyíltan, ahogyan az erkölcstanórákon tanulta és megkérdezte:

— Miért félsz te a németektől?

— Én ettől félek — mutattam a csomagra, kicsit zavartan. — Nincs hozzá affinitásom.

— No persze — válaszolta hangsúlytalanul és én megkönnyebbedett táskával mentem haza, majd az első szőnyegbombázások közepette, éppen megfeleltem az érettségin. Magyarom jeles helyett csak jó lett, mert más tételt kaptam, mint amire számítottam, viszont fizikából meg kellett volna buknom, de a tanár kedvelt és nem forszírozta, hogy a táblán levezessem a gömb alakú sűrítők kapacitásának képletét; megelégedett a 'bemondással és átcsúsztam.

Az utolsó vakáció úgy lebegett előttünk, mint a délibáb: feje tetejére állította a jövőt és mi négyes sorokban meneteltünk feléje. Már csak az Andrássy úti autószalon kirakatában tartottunk össze, de a nyár előrehaladtával onnan is beszedték a tablónkat és nem volt már többé osztály, csak a menetoszlopok. Behívtak segédszolgálatos leventének és Zorka nekem adta maradék kincsét, egy fél tábla csokoládét. Ma sem tudom, hiányzott-e neki, amikor éhen halt.

*

A címnyilvántartóba mindenkit beadtam. Azok nevét is, akikről évtizedek óta tudtam, hogy nem élnek. Bomba, vagy eltévedt golyó, hadifogság tífusza, vagy láger pusztította el

B. Kálmán, mint a güzü talpalt, levelezett, nyomozott az értesítőben fennmaradt névsor feltámasztásáért, s én lelketlen gyakorlatiassággal — hiszen ő kért rá! — elárulom hiábavalóságát:

— Ha beadod a névsort a központi címnyilvántartóba, néhány hét után kezedben a lista, kinek van még postaládája a kapu alatt. Ha elkéred az iskola pecsétjét, hogy igazolja a nemes célt, még pénzt se vár érte a címiroda. Ennyi az egész.

— Na ja — mondja Kálmán megrendülve. — Ez nem jutott eszembe.

*

Sápadt, szótlan hétfő reggel. Az osztályban széngázszag; rossz szénnel rosszul fűt a kályha. Nézzük egymást, új szemmel. Nyolc év után, az ember úgy hiszi, ismeri a másikat. Azután megjelenik az utcán néhány idegen páncélos, az előcsarnokokban másfajta egyenruhák feszítenek és az értékrendek máris elbizonytalanodnak. Már nem tudom olyan bizonyosan, mint tegnap, ha felelés közben elakadok, ki fog nekem súgni? S jót súg-e egyáltalában.

A Steyr a táskámban, a latin könyv mellett, a tolltartó alatt. Már nem tarthatom otthon. Nincs jogom hozzá, ha nem egyedül az enyém a veszély felelőssége. Körülöttem negyvenöt fej — érdekes, ma senki sem hiányzik —, csak egyet, és csak egyszer választhatok közülük; a tévedés olyan, mint a visszafordított fegyver.

Béla fejét választom. Szőke, rövidre nyírt hajú koponya, egyenes derék tartja magasra. Béla mindig úgy húzta ki magát, akár a katonatisztek. Jóllehet egyszerű vasutas család fia, Pest környékről vonattal jár be. Leventeparancsnok, cserkész rajvezető, a tisztelendő úr kedvenc ministránsgyereke volt, amíg ki nem nőtt belőle. Tekintete mindig kék és felhőtlen, mint a hazafias ifjúsági regények közhelyei. Béla tandíjkedVézményes jeles tanuló és hatodikos kora óta nemesi előnévvel mutatkozik be.

Bélától kaptam öcsit. A gyerek osztályfőnöke őt ajánlotta korrepetitornak, hogy némi javadalomhoz juttassa az eminens, de vasutasfizetésből nevelt fiút. Béla azonban nem vállalhatta a gyereket, mert túl későn ért volna haza; a vonatok már ritkábban jártak. Váratlanul, nekem ajánlotta fel a lehetőséget.

őket. S a hivatal konok egyhangúsággal írta a nevük után: nyilvántartásunkban nem szerepel.

Kálmán öt földrésszel levelezett, hogy egyeztesse a zónaidőket: mindenki ugyanazt a májusi .estét írja be előjegyzési naptárába. Egzotikus bélyegeket hozott a posta Argentínából, Dél-Afrikából és Izraelből, azt a ravasz képzetet keltve, hogy minden rettentő veszteségünk ellenére, mégiscsak mi foglaltuk el a világot.

Minden rendben haladt, amikor Schütz Dunaújvárosból megkérdezte: családostól? Vagy inkább legyünk magunk? S egyszerre rádöbbentünk, hogy ez már nem az osztály: itt feleségek vannak és gyerekek; a szorgosabbjánál unokák is. Teremtőm, hiszen az a negyven év nem egy túltáplált vakáció volt, rendkívüli szénszünet, hanem az, amiről igazgatóink a banketteken, jól megkapaszkodva a pohárban, így szónokoltak: „Most, amidőn az iskola védő falai közül kiléptek az élet viharaiba ...”

S az ember, most hátratekintve, csak kapkodja a fejét: a fene egye meg, hiszen ez volt az, amiről a diri prédikált, ki gondolta volna?!

Hát jöjjön a család apraja-nagyja, legyen mit felmutatni: valamire azért csak jutottunk srá-= cok?

*

Már úgy volt, hogy az ország, ha csak ősszel is, de legalább pótérettségit tesz, Szálasi Ferenc azonban prolongálta az ideiglenességet és nagykorúságunk tovább késett. Az ágyúk körbehasalták a várost, s én civil kalapban, felhajtott gallérral, kiléptem a napnyugatnak tartó sorból. Már csak magát menekíthette az ember, túlságosan sötét volt ahhoz, hogy a társak arcába nézhessen: mi lappang a homlokuk mögött.

Karácsonykor az emberek levonultak a pincébe, hogy jászolhoz kössék magukat, s úgy várják a csillagot. De a háromkirályok késtek, mert az utcaköveket felszedték előttük tankcsapdának, és a kapualjakban álmatlan géppisztolyok szívták az egyf illléres Honvéd cigarettát. Rám az utolsó villamoson akadtak, amely már nem ért be a végállomásra; valaki befonta a síneket ünnepi kalácsnak és megsütötte a friss, piros hóban.

A géppisztoly túlsó feléről Béla nézett rám, fekete egyenruhája karján a négyfelé mutató nyíllal. Soha igazmondóbb jelkép. Az egyszerre mindenfelé-útirány bizonyította a kétségbeesett tényt: hiszen már semerre ...!

Ügy álltunk ott egymással szemben, mint számtanórán a kétismeretlenes egyenlet előtt; aki feloldja a zárójelet, az kiszámíthatja, menynyi az x, meg az y. Csakhogy mind a ketten benne voltunk a zárójelben és friss bizonyítványunknak kellett viselnie az egyenlőség terhét.

— Ügy látszik, mégsem félsz eléggé — mondta végül. — Mit keresel itt?

— Csak ballagok, mint a vén diákok szoktak

— felelném ma, lépcsőházi bölcsességgel. Ott azonban nem volt megfogalmazható válaszom.

— Semmit — mondtam megadóan.

Körülnézett, hogy van-e tanú a láthatáron;

olykor jobb azt lelőni. De magunk voltunk, mint tételhúzás után általában.

— No hát akkor tűnj is el — súgta és lábhoz engedte a fegyvert.

Nem haboztam, és ő ottmaradt a sötétben. Azt se tudom, nézett-e utánam.

*

„Meghívó ... A budapesti... érettségizett VIII. B. diákjai... tartják ... 40 éves érettségi találkozójukat ... Melyre szeretettel...”

A szállónak több étterme is van. Melyik a miénk, nem árulja el a kártya. Rendre bepillanitunk az ajtókon, míg egy kisebb teremben, patkó alakú asztal mögött idősödő, testes, ősz hajú, vagy tar urakat pillantunk meg.

— Nem akarlak elkeseríteni — mondja a feleségem nem kevés iróniával —, de ezek vagytok ti, fiúk —, s belépünk. Az arcok felénk fordulnak és 'indul a játék: felismerni, kitalálni, hogy az

41