Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-12-22 / 25-26. szám
Ruffy Péterre] való személyes ismeretségemet egy, még csak kéziratos formában lévő könyvnek, a Magyar diaszpóra lexikonénak köszönhetem. Majd egy évtizeddel ezelőtt a Szülőföldünk Szerkesztősége felkérte Ruffy Pétert arra, emeljen ki tetszés szerint egy-egy nevet a Bölöny József által összeállított lexikonból, s rajzolja meg — személyes élményeire is támaszkodva — a nevek viselőinek arcvonásait. A sorozat, ha jól emlékszem rá, több mint két éven át tartott; havonta két alkalommal hangzottak el ezek a portréműsorok. Én pedig majd minden fölolvasásakor ott voltam a stúdióban és nagy érdeklődéssel figyeltem Ruffy Péter minden szavát. Mert amit tőle hallottam a fölvételek során, az nem volt benne egyetlen egy könyvben sem. Baróti Gézát egészen mostanáig főleg írásaiból ismertem, pedig de sokszor láttam a Rádió udvarán! Mégis sokat tudok róla, hála szűnni nem akaró mesélő kedvének és kiváló publicisztikai tehetségének. Szakmai és emberi példaképek ők, s csak csodálhatjuk mindkettőjüket, hogy mennyire meg tudták őrizni fiatalos, eleven közéleti érdeklődésüket, az emberekbe vetett hitüket. Baróti Géza és Ruffy Péter az idén 70 esztendős. BARÓTI GÉZA: „A »névtelen« Magyarországot megmutatni.. Baróti Gézát nemcsak szakmai, munkatársi, de baráti kapcsolat is fűzi ahhoz a Ruffy Péterhez, akivel egy esztendőben született, akivel évtizedeken át egyazon helyen, a Magyar Nemzet szerkesztőségében gyakorolták az újságírói hivatást. Éveken át — Kristóf Attilát is bevonva — írták a Magyar Hírek számaiba legendás országjáró sorozataikat. És azóta is fel-feltűnnek írásaik a Magyar Hírek hasábjain. — Miért ír szívesen a hazájuktól távol élő magyarságnak? — kérdezem. — Mert hálával és érdeklődéssel fordulnak az óhaza felé! Amikor Ruffy Péterrel és Kristóf Attilával sorozatainkat írtuk, rengeteg levelet kaptunk. A kéréstől kezdve a barátságos felszólításig, a legkülönbözőbb hangnemben jelentkeztek idegenbe szakadt honfitársaink és mind csak azt akarták, hogy az ő hazájukról, az ő falujukról, az ő utcájukról írjunk, keressük meg a házat ahol ők éltek. Ez engem mindannyiszor meghatott. — Vannak-e azóta is élő kapcsolatai külföldön élő magyarokkal? Kap-e leveleket, figyelemmel kíséri-e valamelyikük sorsát? — Igen, vannak kapcsolataim. Elég sokukkal levelezek, ha hazajönnek, itthon találkozom velük. Van olyan barátom, például Székely András, akivel együtt dolgoztam, azután ő kiment, de sokszor hazajön. Most / egy amerikai tévétársaság menedzsere. A „legnagyobb” hazatérő barát Jávor Pali volt. 11 évet töltött odakinn, azután hazajött és végigkövethettem a hátralévő éveit. . . Meglátogattam még a Városmajori Klinikán. Pali akkor már nagyon lesoványodott, a combja olyan volt, mint az én csuklóm. És akkor is a zsámbéki templomról beszélt. Mindenképpen szerette volna, ha múltjához méltóan rendbeteszik. Most már kezdődik valami: vannak zsámbéki hetek ... Amit mondott, nem maradt pusztába kiáltott szó! — Mivel foglalkozik hetvenévesen? — Ugyanazzal, amivel húszéves koromban. Újságíró vagyok, az maradtam és nyilván az is maradok életem utolsó pillanatáig. Most már nem megyek nagy, izgalmas riportok után, egyrészt, mert nehézkes is vagyok egy balesetem miatt, másrészt öreg vagyok hozzá. De most is rengeteg olyasmi van, amiről írni kell külföldön élő magyaroknak és itthoniaknak egyaránt. Legszívesebben iharosi krónikámat írogatom, mert most az a kedves helyem. Évente kilenc hónapot ott töltök. Élvezem, hogy a látszólagos csöndben, ahol nyugalom uralkodik, mennyi minden történik .. . — A társadalom nagy témái: a társadalom mozgásai, a társadalom érdeklődése, a társadalom kihagyásai. Az idősekkel való bánásmód például hallatlanul nagy téma, és egyre kevesebb hitellel dolgozzák fel. Leírni, feltérképezni az öregek lelkiállapotát . . . Vitatkoznak a módszerekről, meg arról, hogy menynyit kap egy öregember egy hónapban ... De a magány sötét vermeit is föl kell tárni. Nagyon sokat tudnánk tenni azért, hogy ez az idősebb nemzedék, aminek én az elején vagyok a hetven évemmel, boldogabb legyen Aztán magában a gazdasági életben is nagyon sok téma rejlik. Például a munka, a munkához való viszony. Szent meggyőződésem, hogy sokkal előbbre tartanánk — mert a magyar tehetséges fajta —, hogyha jobban odafigyelnénk egymásra. A család szintén nagy téma. Most a legutóbbi Szabó családban — ez egy rádiós sorozat, amelynek szerzőtársa vagyok — Polgár István a falusi gyerekekről írt. Egy technikumot végzett falusi fiatalember a termelőszövetkezet gépállomásán dolgozik és heves összetűzésben van az anyjával. Az anyja öreg parasztasszony, kuporgatós. A gyerek ezt a szemére veti, valahogy így: — Maga mit kuporgat, nekem nincs kocsim, maga meg ül a pénzén. — Űgyis rád fogom hagyni — mondja az édesanya. — Ne hagyja rám, adja ide most a pénzt! Szóval ez a követelődzés, ami némelyik gyerekben kialakult, ez ellen szót kell emelni! Vannak büszkeségeink szép számmal, minden vonalon: irodalomban, tudományban, termelő munkában. Nálunk általában ez úgy megy, hogy aki Kossuth-díjat kapott, arról írunk. Már régóta hangsúlyoztam és próbáltam követelni is, hogy írjunk a hétköznapok hőseiről is. A „névtelen” Magyarországot megmutatni a külföldön élő és a hazai magyarságnak : azokat, akik nincsenek túldicsőítve, de itt vannak, és az ő mindennapi munkájukból tevődik össze az, hogy mi élünk és úgy élünk, ahogy élünk ... 20
