Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-02-04 / 3. szám
SZOMSZÉDOK Ries nővérek. I. emelet 19. A Ries nővérekkel baráti kapcsolatunk, segítőkészen lakunk egymás mellett és mégis nehezen szánták el magukat, amikor a lakótárs, mint újságíró jelentkezett és azt kérte tőlük, „alakuljanak ál interjúalanyokká” egy rövid beszélgetés erejéig. Szabadkoztak, hogy ők egyszerű emberek, csendes, nyugdíjas életükben nincs semmi érdekesség. Aztán elhangzott az első kérdés, a zsilip megnyílt: alig lehetett mederben tartani a patakzó közléseket, olyan erős volt az emlékezet sodra. A nővérek hasonlítanak egymásra és teljesen különbözőek. Egyformán magasak, testesek, szép tartásúak: Kamilla a közvetlen, a gyakorlatias, a lényegretörő. Ilonka a tartózkodó, a visszahúzódó, az álmodozó. A lakás jól tagolt: ki-ki saját szobájában van naphoszszat, még a konyhát is — menetrendszerint — külön-külön használják. A szobák berendezése egyszerű, kényelmes, de az eltérő jellemekhez hasonulva, más más karakterűek. Nincs harag, nincs „testvérháború”, hozzászoktak az egymás mellett élés nehézségeihez, amelyek nemcsak az államok közt igényelnek türelmet és diplomáciát. Van egy harmadik szoba is: Ott fekszik — már évek óta mozgásképtelenül — a most 84 éves, álandó orvosi kezelésre szoruló, agyérelmeszesedéses édesanyjuk. (Tapasztalataim szerint szinte minden családnak és ezzel együtt minden lakásnak van egy úgynevezett központja és minden arrafelé „lejt”. Zenészszomszédunknál például a gyakorlószoba; a nyomdászéknál: a konyha. A nővérek számára a mama szobája jelenti azt a helyet, amelyben összefutnak a közlekedővonalak. Az ápolás szertartásai hangolják össze a nővérek külön életeit.) Üjságíró: Cikksorozatunk a szomszédokról szól, tehát természetesen adódik az első kérdés: hogyan lettünk lakótársak, hogyan kerültek Önök annak idején a házba? Ilonka: Azt hiszem az idősebb, a régi lakóknál 1945 körül kezdődött minden újra. Mi is így vagyunk. Debrecenben éltünk és ha nincs a háború, eszünkbe sem jut Pestre vándorolni. Az édesapánk hosszú időn át nagybeteg volt, én egy ottani, zsidó földbirtokos családnak segítettem. A bombázás, a munkaszolgálat elől együtt menekültünk Pestre, anyánk Debrecenben maradt. Először albérletet szereztünk a Benczúr utca 10-ben. A sárga csillagokat elrejtettük a képek mögé, de valamelyik szomszéd megláthatta. Volt ennivalónk bőven, egy bődön zsírunk is és ez elég volt ahhoz, hogy feljelentsenek. A nyilasok hallgattak ki minket és az első kérdezősködést megúsztuk. A házkutatást már nem vártuk meg, összeszedtük a legfontosabb holmikat és mentünk amerre és ameddig lehetett. Kalandok között, állandó életveszélyben viszszakeveredtünk a már felszabadult Debrecenbe. Anyánkat egészségben találtam. Az új kormány Honvédelmi Minisztériumában kaptam munkát, majd 1945 áprilisában a kormánnyal együtt jöttünk Budapestre. Egy darabig a régi albérletben laktunk, majd cseréltünk, és most már — anyánkkal, meg Kamilla nővéremmel együtt — költöztünk a mai lakásunkba 1946 nyarán. Üjságíró: Ennek lassan 40 éve. Hogyan alakult a munkájuk? Ilonka: Átkerültem a Begyűjtési Minisztériumba és a Tejipari Központban dolgoztam. A vállalatokat akkoriban gyakran átszervezték, én mindig maradtam a helyemen, végeztem a dolgom. A főnökeim folyton változtak, én maradtam. Amikor a Begyűjtési Minisztérium megszűnt, átkerültem egy kőbányai vállalathoz előadónak. Nem törekedtem „felfelé”, nem szerettem tülekedni, visszahúzódtam. Nem akartam karriert csinálni, akkor örültem, ha békén hagytak. Nem politizáltam. Tudja, hamar megsértődtem, a rossz szó is sokáig fájt. Így jöttem el a vállalattól is. Aztán egy laphoz, a Magyarországhoz kerültem: Pálffy József főszerkesztő is debreceni. Kilenc évig voltam gyors- és gépíró, majd két évig titkárnő. Nagyon szerettem a munkám, ma is büszke vagyok, hogy a londoni tudósításokat én vettem telefonon és írtam meg hibátlanul és ezért mindig megdicsértek. Aztán egy nap egy apróságon megbántódtam, és nyugdíjba mentem. A főszerkesztőm hiába magyarázta, hogy az élet: harc, nem szabad megsértődni és visszahúzódni. Pedig megkaptam a „kiváló dolgozó” címet is. Kamilla: Végre én is szóhoz jutok. Debrecenben egy vállalatnál dolgoztam mint gépíró, és egy nap szőnyegbombázás következtében elpusztult az egész. Egy darabig összevissza költöztünk, aztán végül édesanyám úgy gondolta, jobb lesz ha mi is felmegyünk Pestre. Először pesti barátainknál kaptunk szállást: egy Báthori utcai pincében vészeltük át az ostromot. Bujtattunk ott négy jugoszláv menekültet, amikor pedig a szovjet csapatok bejöttek, új barátaink segítettek minket. A Földművelődésügyi Minisztériumba kerültem, titkárnő voltam. Ügy voltam, mint a nővérem: minden reggel megnéztem, meg van-e még a cégtábla, változott-e a főnököm; de én maradtam az íróasztalomnál és dolgoztam. Voltam előadó, begyűjtési ellenőr, még miniszteri biztos is. 1956-ban ki akartak nevezni főelőadónak, amikor felfordult a világ. Ilyen az én szerencsém: inkább megszüntették a minisztériumot, csak ne legyek főelőadó. Jött az átszervezés és én lettem a Lenin-körúti Tej-mintabolt vezetője. Isteni munka volt, dolgoztunk reggel hattól este hatig, de meg is volt az eredménye. A vevők szerettek, a főnökség támogatott, jól kerestünk. Egészen a következő átszervezésig. Amikor egy bolt felvirágzott a kezem alatt, elirigyelték az üzletet, vándorolhattam tovább. Az utolsó 12 évet az UVATERV Vállalatnál töltöttem. Titkárnő és mindenes, gondnok és szervező voltam és olyan jól éreztem magam, hogy a nyugdíjkorhatár után még öt évet rádolgoztam. Újságíró: Nehéz lehet kikerülni a zajló életből. Gondolom anyagilag is megérzik, ha új életformára kell átváltani. Kamilla: Kijövünk a pénzből. A rezsit megosztjuk, de külön kosztolunk. Más a gusztusunk. Ha van pénzem és megkívánok valami drága ételt, nem sajnálom magamtól. Újságíró: Mindig emberek közt mozogtak. Csinos nők és nem mentek férjhez. Miért? Ha tapintatlan a kérdés, ne válaszoljanak. Kamillla: Volt egy kérőm, elvitte a háború. Soká tartott, amíg ezen túljutottam. Akinek én tetszettem, nekem nem kellett, aki nekem tetszett, foglalt volt. Aztán találkoztam egy nekem való férfival, beteg felesége volt, meg gyereke és nem tudott elválni. Hát így alakult. Ilonka: Nálam is hasonlóan történt. Most is lett volna alkalmam változtatni, de anyagi előnyök miatt nem érdemes egy idegen férfi rigolyáihoz alkalmazkodni. Újságíró: Ha újra kezdhetnék az életet, mire használnák az új lehetőséget? Ilonka: Hat gimnáziumot végeztem annak idején és nem voltam jó tanuló. Szépen rajzoltam. Szerettem mindig magyarázni, azt hiszem jó idegenvezető lennék. Kamilla: Mindig szerettem szervezni. Talán elmennék a televízióhoz, vagy a filmhez gyártásvezetőnek. Újságíró: Van-e hobbijuk, hogyan telnek a nyugdíjas napok? Kamilla: Kevés az idő. Édesanyánk ápolása nem könnyű dolog. Nem érezzük tehernek, kötelességünk, de a mama meg is érdemli, mindig csak szeretetet kaptunk tőle. Sajnos nincs nyugdíja, sok pénzbe is kerül és fárasztó is az ápolás. Ilonka: Minden szabadidőmben olvasok. Most éppen Tolsztojt, meg Dosztojevszkijt. Üjságíró: Mi a véleményük a szomszédságról? Kamilla: Amíg mindenki dolgozott az emeleti lakók közül, köszöntünk egymásnak és kész. Amióta nyugdíjasok vagyunk, jól kialakult a szomszédság. Segítünk egymásnak a bevásárlásnál, megkóstoljuk egymás főztjét, átvesszük a postástól a másik levelét, csomagját. Jó tudni, hogy számíthatunk egymásra. Ilonka: Érdemes volt velünk interjút csinálni? Újságíró: A cikksorozat kezdetén az volt a mottó, amivel most felelek: nincsenek átlagemberek. Az átlagemberség a statisztikusok és a gyenge írók találmánya. SZÁNTÓ MIKLÓS
