Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-10 / 23. szám
N égyen ültek a kollégiumi szoba heverőjén, szorosan egymás mellett, mint villanydróton a fecskék költözés előtt. A hasonlat másként is igaz: költözés előtt álltak ők is, amikor náluk jártam, túl voltak már a vizsgákon, s néhány nap választotta el őket csupán attól, hogy kézhez kapják diplomájukat. Egyik percben még diákok, a Debreceni Tanítóképző Főiskola hallgatói, a másikban meg már kész tanító nénik. Micsoda metamorfózis! Tegnap még össze-összekoccant a foguk: „Uramisten! Milyen tételt húzok a vizsgán?!” — Ma <— azaz szeptembertől — pedig ők feleltetik már a kisdiákokat. Szóval ottjártamkor küszöbön állt a négy lány. Egy hét választotta el őket, hogy kiröppenjenek az alma mater biztonságot nyújtó falai közül. Meg gondtalanságából is. Mert Bartha Editnek, Molnár Erikának, Katona Editnek és Borbás Erzsébetnek itt lakásra nem volt gondjuk, hisz kollégisták voltak ; a gyomrukkal nem kellett törődniük, hisz ezért volt a menza; de még pénzgondjaik sem igen akadtak, hisz a családi juttatáson túl ösztöndíjat, szociális támogatást kaptak, nem is keveset, a négyből hárman havi 1900—1900 forintot. Most meg kinek-kinek meg kell állnia a maga lábán, meg kell küzdenie a maga gondjaival. Igaz, ezek a gondok többé-kevésbé magukkereste problémák. Hiszen ők négyen, akárcsak végzős társaik, nem ösztönszerűen keltek szárnyra, mint a fecskék, hanem — megfontolva az előnyöket és a hátrányokat — nagyon is tudatosan szemelték ki munkahelyüket, jelölték ki maguknak az irányt, merre röpüljenek. — Valóban, hogyan is választ valaki magának kezdő pedagógusként munkahelyet? — kérdeztem a Vasarely-zebráknak támaszkodó Bartha Editet. — Egyszerűen! Meghirdetnek egy csomó állást, ezek közül ki-ki választhat és megpályázhat ötöt. — És hová pályázott? — Budapestre, a Bajza utcai általánosba, aztán az egyik debreceni iskolába, harmadiknak Hadháztéglásra, utolsónak meg Hajdúszoboszlóra, kisegítő iskolába. — Végül hová kerül? — Pestre, a Bajza utcába. — És hová ment volna vagy menne a szíve szerint? — Egyik helyre se! Csak bámultam rá, értetlenül: — De akkor miért ezekre a helyekre pályázott? — Mert könyvtáros szeretnék lenni, méghozzá itt, Debrecenben. Ezért is választottam a főiskolán a könyvtár szakkollégiumot. Ugyanakkor azt is tudom, utánaérdeklődtem, hogy itt helyben nincs üres könyvtárosi állás. Aztán, ahogyan sorra vettem a többieket, kiderült: Bartha Edit abban ugyan kivétel, hogy nem akar tanítani (a kedvét a pedagógusi pályától az egyhónapos leninvárosi gyakorló tanítás vette el), de abban már egy három társnőjével, hogy szíve vágya a nagyvároshoz, a megyeszékhelyhez, Debrecenhez húzza. Pedig valamennyien falusiak. Újtikos, Nyírbogát, Tiszaeszlár, Olcsvaapáti az eredeti lakóhelyük, és mégis! Ahogyan Borbás Erzsébet mondja: — Annyi év Debrecen után nagyon nehéz lenne megszokni megint egy falut. Ö egyébként megyeszékhelyre, Nyíregyházára került, nem kell tehát visszaszoknia a faluhoz. Mégis, mintha kedvetlen lett volna. Mondtam is neki: nem valami lelkes a hangja. — Pedig tulajdonképpen örülök — válaszolt kissé bizonytalanul —, hisz öt helyre pályáztam, Újfehértóra, Mátészalkára, Nyírtelekre és két nyíregyházi iskolába. A legkevésbé éppen arra számítottam, amit végül is megkaptam. Ide ugyanis tizenheten pályáztak. — És maga volt a legkiválóbb közülük? Nevet, tiltakozik, s látszik rajta: nem szerénykedik. — Nem olyan egyszerű ez... — No, de mégis! — Hát... Némi segítséggel ment a dolog. Aztán kiderült: nem valami „elit iskola” várja Borbás Erzsit Nyíregyházán. Régi az épület, tornaterme sincs, csupán csak tornaszobája, pedig az ifjú tanító néni testnevelés szakkollégiumot végzett, s a szakját szeretné tanítani, méghozzá megfelelő körülmények között. Aztán: nem kap se szolgálati lakást, se szolgálati férőhelyet. A fizetése meg csak 2500 forint, s ebből kell kiszorítania az albérletre valót. De hiába — valamit valamiért. A nagyvárosok iskoláiért tülekednek a pályakezdő pedagógusok. A falvak és — érdekes módon — a főváros már jóval kevésbé vonzza 12
