Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-11-10 / 23. szám
1. Mint dróton a fecskék - kiröpülés előtt 2. Molnár Erika az államvizsga legizgalmasabb pillanatában: mi lesz a tétel? 3. Az alma mater — a Debreceni Tanítóképző Főiskola 4. Ifjú pedagógusok serege a diplomakiosztó ünnepségen 5. Borbás Erzsébet e pillanattól kezdve diplomás tanítónő 6. Ez a vizsga - úgy látszik - jól sikerült FOTÓ: VENCSELLEI ISTVÁN őket. És hiába kapna Erzsi Mátészalkán vagy ezer forinttal többet, hiába lenne ott szolgálati lakása és tornaterme, ő mégis jobban örül a nyíregyházi állásnak. — Három évig éltem Debrecenben, megszoktam, hogy színházba, moziba járok, hogy nagyvárosi környezetben vagyok — mondta ő is. — Nyaranta, ha hazamentem Olcsvaapátiba, már a harmadik napon nem tudtam hová menni, mit kezdeni magammal... A vonzó-taszító erők játéka egyébként a statisztikában is megmutatkozik: a nagyvárosokban alig fél százaléknyi a képesítés nélküli nevelők aránya (ők azok, akik a tanítóínséges időkben közvetlenül érettségi után beállnak oktatni, többnyire az alsó tagozatba, aztán munka közben végzik el a főiskolát), a kisebb városokban már másfél százaléknyi, a falvakban Pedig megközelíti arányuk az öt százalékot. Igaz, ezek az 1982/83. tanévi adatok jóval kedvezőbbek, mint az 1978/79. éviek — ez volt a demográfiai csúcs ideje —, a képesítés nélküli nevelők aránya azóta majd a felére esett vissza. Persze, most meditálhatnék arról, hogy bezzeg ma már nem nevelnek pedagógusképző intézményeink lámpásokat, mint régen. És ez is igaz talán. De hibáztathatom-e Borbás Erzsit, vagy társnőit, ha értelmiségi létükre továbbra is rendszeresen színházba szeretnének járni, mint tették „prepaságuk” három esztendejében, vagy ha — bár erről nem esett köztünk szó — idővel, talán nem is olyan soká, férjhez szeretnének menni, s ehhez megfelelő — képzettségben, érdeklődésben kedvükre való — partner ismét csak a városokban akad. A moralizálásnál, gondolom, hasznosabb vonzóbbá tenni a falut vagy a Budapest peremkerületi iskolát, s az országgyűlés tavaszi ülésszaka után — itt vitatták meg a közoktatás fejlesztési programját — remélhető, hogy erre most már nem sokat kell várni. Visszatérve azonban a négy lányhoz a „küszöbön”, nem lehetett rájuk fogni, hogy elégedetlenek. Bartha Edit például örült, hogy megismeri kissé Budapestet. És bízott benne, hogy esztendőre visszajöhet álmai városába, Debrecenbe: — Ha másképp nem megy, beállók majd egy antikváriumba eladónak, kivárom, amíg felszabadul egy könyvtárosi állás, aztán huss! Lecsapok rá! Molnár Erika homlokát sem felhőzte rossz kedv vagy aggodalom. Pedig ő is Debrecenbe szeretett volna kerülni, vagy ha már oda nem megy, akkor Nyírbátorba. — Közel lett volna hozzánk, Nyírbogáthoz, meg aztán város is ... Végül aztán Nyíradonyban elfogadták a jelentkezését, de ő beszélgetésünk idején még nem mondta ki a „boldogító igent”. — Anyukám miatt nem mertem még elvállalni. ö azt szeretné, ha otthon tanítanék ... Utoljára Katona Editet kérdeztem: oda kerül-e végül, ahová vágyott? — Igen is, nem is. Négy helyet pályáztam meg Debrecenben és egyet Hajdúhadházán. Végül is ez utóbbit kaptam meg. Oda könynyű lesz Debrecenből kijárni, hisz mindöszsze húsz percre van. — Mennyi lesz a fizetése? — Ez a másik, aminek örülök. Havi 3400 forint, és ez csak az alap! — A többieké csak 2500—3000 ... — vetettem közbe. — Csakhogy a hadházi iskolákban nagyon sok a cigánytanuló, és köztudott, hogy velük általában igen sok a munka, a gond. — És nem fél kezdőként ilyen nehéz helyre menni? — Ha kezdő vagyok is, vannak tapasztalataim. Otthon, Tiszaeszláron voltam gyakorló tanításon kétszer is, s mindkét alkalommal olyan osztályt kaptam, amelynek legalább a fele cigánygyerek volt. És mégis: jól kijöttünk egymással. És akadt valami, aminek mind a négyen örültek, kivétel nélkül: amikor elmentek bemutatkozni (és, persze, kissé körülkémlelődni) jövendő munkahelyükre, nagyon-nagyon kedvesen fogadták őket, az igazgatók is, a kollégák — illetve nagy többségükben kolleginák — is. Érthetően. Hiszen a tanító nálunk egyelőre még „hiánycikk”. — ami 13
