Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-10-27 / 22. szám
i SAJTOTÜKÖR Akadémiai tanulmány a magyar népesség elöregedésének társadalmi következményeiről — Nagy Vilmos dokumentumai a Hadtörténelmi Levéltárban — Menekülés a pokolból: egy hires szinészcsalád története MAGYAR TUDOMÁNY Az Akadémia folyóiratának 1984. évi 7—8. száma „A népesség elöregedésének társadalmi következményei” rímmel a Cseh-Szombathy László — Hutás Imre szerzőpáros cikkét közli. (Cs-Sz. L. az Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének igazgatója, H. I. egészségügyi miniszterhelyettes.) A publikáció egy komplex akadémiai tanulmány elvi megállapításainak és gyakorlati következtetéseinek összegezését tartalmazza. A tanulmányt számos, a tudomány különböző területein dolgozó neves szakember készítette elő, s azt megvitatta az Akadémia osztályainak képviselőiből alakult bizottság és az Akadémia elnöksége. Magyarországon a legutóbbi népszámlálás időpontjában, 1980- ban 1 millió 830 ezer hatvanéves és ennél idősebb ember élt, ez a szám a teljes népesség 17,1 százalékát jelentette. A prognózisok azt mutatják, hogy 2000-re az arány 19 százalékra emelkedik. Az elöregedés a nemek között egyenetlen lesz: a számítások szerint 1980 és 2000 között a nők száma 11 százalékkal növekedni, a férfiak száma 2 százalékkal csökkenni fog. Ezzel párhuzamosan a családi helyzet romlása várható, a házasok arányában csökkenés, az özvegyek arányában növekedés következik be. Ez a demográfiai tendencia sok és nagy feladat megoldását hárítja a társadalomra. Mivel az öregek közösségi helyzetét, egyéni közérzetét elsősorban az határozza meg, hogy dolgoznak-e vagy sem, foglalkoztatásuk a nyugdíjkorhatár felett az egész társadalmi munkarend módosítását igényli. Jelenleg, az immár több mint harminc éve érvényes, egységesen megállapított korhatár alapján a férfiak hatvan, a nők ötvenöt esztendős — Európában szinte példátlanul alacsony — életkorukban vonulhatnak nyugdíjba. Közöttük nagy számban olyanok is, akik munkájukat még éveken át végezhetnék a korábbi színvonalon. A visszavonulás tehát a társadalomnak veszteséget, az egyénnek fájó érzést okoz. Az lenne a kívánatos, ha a nyugdíjazást az egyéni munkaképesség alakulása, a munkaképességnek az életkor előrehaladtával bekövetkező csökkenése határozná meg. Ugyanakkor a nyugdíjkorhatár felemelése a nyugdíjterhek állandó emelkedése miatt is elkerülhetetlenné válhat. Ez azonban csak tíz-tizenöt éves távlatban, fokozatosan valósítható meg, széles körű vita után, az érdekelt népesség bevonásával. A cikk a továbbiakban az öregek családi és társadalmi kapcsolatait, lakásviszonyait, egészségügyi ellátását, szociálpolitikai helyzetét és a nyugdíjak reálértékének alakulását elemzi, tárgyalja. A többi között megállapítja: a szülök és gyermekek együttlakásáról gyakran olvashatók idealizált elképzelések, leírások, holott az öregek vágya az, hogy önállóan, de gyermekeikhez közel éljenek; az öregek lakásviszonyai változatosak, többségük azonban a mai igények mögött elmaradó lakásokban él; a jelenlegi egészségügyi és szociálpolitikai szervezet nem képes az öregek teljes körű szükségleteinek megfelelő ellátására. A nyugdíjak reálértéke az utóbbi tíz évben visszaesett. A cikk befejező részében a szerzőpáros a következőket fogalmazza meg: „... Magyarországon az öregek egy értük felelősséget érző államban élnek, amelynek azonban lehetőségei erősen korlátozottak. Az állami költségvetésnek 1980-ban mintegy 13,9 százalékát tették ki a nyugdíjkorhatáron felüli népesség szociális ellátására történő ráfordítások, és emellett az öregeknek jelentős csoportjai a társadalmi gazdasági fejlődésünk mellett indokolt színvonal alatt élnek. A különböző közösségek, elsősorban a családok feladatuknak tekintik a öregek színvonalas, sokoldalú életének előmozdítását, de a különféle terhek, korlátok végül kevés energiát hagynak az öregek szolgálatára... A jelen gazdasági helyzetben a legnehezebb problémát az öregek megfelelő megélhetésének biztosítása jelenti. A fő gond a nyugdíjak értékének megőrzése, ami az elmúlt években a nyugdíjkiadások egyre növekvő terhei mellett sem sikerült. Éppen ezért szükségesnek látszik a nyugdíjrendszer átalakításának napirendre tűzése és — a döntést megelőzően — a lehetséges alternatívák átgondolása és felelősségteljes mérlegelése”. KRITIKA MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ÉS KRITIKAI LAP A budapesti Hadtörténelmi Levéltár gyűjteménye nemrégiben — vásárlás útján — két értékes dokumentummal gyarapodott. Mindkettő Nagy Vilmos vezérezredes feljegyzése. Címe szerint az egyik „Tájékoztatás...”: az egykori honvédelmi miniszter eredeti fogalmazványa, saját kezű, ceruzával írt javításaival; ezt Horthy Miklós számára készítette, s 1943. május 3-án, a Kormányzó katonai irodájában adta át Dálnoki Miklós Béla tábornok főhadsegédnek. A másikat — az előbbi rövidített változatát — Kállay Miklós számára készítette, és „Emlékeztető...” címmel bocsátotta a miniszterelnök rendelkezésére. A folyóiratban „Egy lemondás okairól — Nagy Vilmos honvédelmi miniszter feljegyzése Horthy Miklós számára 1943-ból” címmel — Bonhardt Attila és Szakoly Sándor publikálásában, bevezetőjével és jegyzeteivel — a két dokumentum közül előszöri közlésként az első olvasható. A szerzőpáros a bevezetőben a többi között ezeket írja: „Nagy Vilmos majdnem kilenc hónapon át, 1942. szeptember 24-e és 1943. június 12-e között irányította a Honvédelmi Minisztérium tevékenységét. Minisztersége idején a legszigorúbban vett törvényesség alapján állott. A kormányzó hűséges híve volt, ellenezte a németek gazdasági és katonai követeléseinek feltétel nélküli teljes támogatását. Neki köszönhető, hogy jelentősen javultak a kisegítő és különleges munkásszázadokban szolgálatot teljesítő zsidók és nem zsidók élet— és munkakörülményei. Mindezért a nyilasok és az imrédysták hazafiatlansággál, zsidóbarátsággal vádolták, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája után pedig a szélsőjobboldal nyílt támadásainak kereszttüzébe került. Emiatt kétszer is felajánlotta lemondását a kormányzónak, aki a két kihallgatáson bizalmáról biztosította. Nagy Vilmos azonban, miután a szélsőjobboldali támadások egyre erősebb német és olasz nyomással párosultak, harmadszor is megismételte felmentési kérelmét, s ezt a kormányzó végül is elfogadta.” A folyóiratban olvasható dokumentumban, a Horthy Miklós számára készített „Tájékoztatás . . ban Nagy Vilmos a lemondás okait indokolja meg. Ezek között leleplezi azt a politikai hajszát, amelyet a szélsőjobboldali pártszövetség hangadó vezetői a kormány honvédelmi minisztere ellen folytattak. „Imrédyék egy saját pártjukhoz tartozó képviselő kijelentése szerint egyforma ellenségnek tekintik a Főméltóságú Kormányzó urat, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert és engem — írja a többi között. — Szerintük e három tényezőn nyugszik a mai magyar kormányzati rendszer, és a pártszövetség politikai törekvései mindaddig kilátástalanok maradnak, amíg mi a helyünkön var gyünk ... A pártszövetség vezetői még itthon sem titkolják, hogy ők sokkal nagyobb katonai hozzájárulást biztosítanának ... a tengely oldalán.” FILM simuk* Színhely: a Duna kanyar. Időpont: 1984 nyarának egyik délutánja. Szereplők: Békássy Istvánná Beregi Lea, a férje és Dalos László újságíró. Riportjában, amely a lap 34. számában „A repülőezredes” cím alatt olvasható, Beregi Lea egy szíénszcsalád történetét állítja reflektorfénybe. Először azt meséli el, hogy édesapját, Beregi Oszkárt — akit a harmincas-negyvenes évek fordulójának embertelen törvényei leparancsoltak a hazai színpadokról — első férjével, Pataky Kálmánnal, a világhírű operaénekessel — és a barátok segítségével — hogyan szöktették meg 1944 májusában, a németek megszállta Budapesten az üldözöttek Wesselényi utcai kórházából. Beregi Oszkár a kórházba becsempészett magyar repülőezredesi egyenruhában, hamisított igazolvánnyal a kapun át távozott, és a fővároson keresztül címeres-zászlós katonai gépkocsin tette meg az utat Vasadra, ahol a falu szélén egy szoba-konyhás parasztház rej tekében élte át a félelem hosszas sokkját, és végül a felszabadulás élményét. 1945 után Beregi Oszkár, a hatvankilencedik évét taposó művész újból eljátssza egykori parádés szerepét, Hamlet dán királyfit. Pataky Kálmán A mosoly országában Szu-csong herceg szerepét énekli. Beregi Lea, aki korábban, tizenhat évesen Reinhardtnál tanult színészetet, de hamarosan a tenorista felesége lett és lemondott a színpadról, a Szókimondó asszonyságban édesapjával együtt lép színpadra. Beregi Oszkár, a lánya és a veje ezután a tengerentúlra indul. Előbb Dél-Amerikában, később Hollywoodban élnek. 1964-ben Pataky Kálmán, egy évvel később Beregi Oszkár távozik el örökre. Később Beregi Lea második férjével, Békássy Istvánnal, aki Bárdos Artúr színházából indult és a harmincas évek végén Amerikában lett ismert filmszínész, hazalátogat. Utóbb magyar földre hozzák Beregi Oszkár és Pataky Kálmán hamvait. K. Gy. 19
