Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-10-27 / 22. szám
Emléksorok Cs. Szabó Lászlóról Ott élt itt, itt élt ott Életútja ismert idehaza és odakint. Most, amikor tisztelettel és kegyelettel áldozom az író emlékének, élete nagyívű kanyarairól szeretnék írni, ahogy tőle olvastam és néhány találkozásunk során hallottam. Kolozsvárott született és szülei csak 1918-ban költöztek át Budapestre. A szép gyerekkor után a zűrzavaros, zsúfolt, nyomorgó fővárosban csak nehezen találta meg a helyét. Képzelete kalandos, világjáró utakra vitte. De amikor eljött a valóságos kalandozások kora, „soha sem gondoltam arra, hogy végképp megüljek valamelyik varázslatos helyen; a Józsefvárosnak gyűjtöttem” olvashatjuk a Budapesten, 1982-ben megjelent „Alkalom” című esszékötetének előszavában. „1949-ben hirtelen fordult velem egyet a világ. Belekábultam, de ki nem a helyemben? Viszonylag rövid szédület volt, legalábbis rövid egy élet hosszához mérve. Amikor tisztuló fejjel s lecsillapult idegekkel körülnéztem, eleinte kissé dadogva újra kezdődött az örök dialógus. Addig hazulról néztem kifelé, most kívülről néztem haza. »•Itt él ott, ott él itt«, írta öregebb pályatársáról a szintén Londonban lakó Sárközi Mátyás. Tömör és találó bemérés. Soha egy sort sem írtam angolul, franciául, olaszul, németül, magyar szövegeim fordításával mit sem törődtem, nem érdekelnek. Jó darabig csak külföldön élő honfitársaimhoz szólhattam, de négyszemközt a papírral, magamban az otthoniak közt is maradt elképzelt olvasóm .. . Abban a szilárd hitben éltem, hogy olvasóim zöme nyugaton élő magyar lesz. Nem így történt. Dickens-naplóm közlése a Nagyvilágban 1980 során és most, ez a vaskos kötet helyreállította a régi, közvetlen viszonyt.” Első emlékezetes találkozásunk 1967-ben, Londonban történt. Udvarias, hűvös beszélgetés volt, hirtelen felhullámzó vitákkal, de aztán visszafogott, csendesebb áramlásokkal, kölcsönös tapintattal. A szülőföld és a nyugaton élő magyarság viszonyának akkor is, ma is, az egyik kulcsszava: a dialógus. Erről faggattam az írót. Azt felelte, hogy ő nem ellensége a „párbeszédnek”, csak az a fontos, hogy a partnerrel érdemes legyen vitatkozni. „Nincs sok teteje »dialogizálni« azokkal, akik odakinn cinikusan összekacsintanak velünk, otthon meg kígyót-békát kiabálnak rólunk. Az ilyen figura olyan mint a felhő: nem lehet vele kezet fogni, de nedves lesz az ember keze tőle.” A dialógus akkor jó, ha segíti az értelmes kapcsolatokat és az otthoni kohéziót is. „Amikor azt mondom, hogy a dialógushoz megfelelő partner kell, azt is megértem és elfogadom, hogy az otthoniaknak is megvan az »elővételi joguk.« Hamis illúziókat kelteni nem tisztességes magatartás. Ilyen téves és félrevezető képzelgés a politikai emigráció homogén volta. Mintha Kerényi professzor és a londoni Cs. Szabó László meg Szabó Zoltán mellett békésen üldögélne a kerekasztal valamelyik sarkánál mondjuk a Nemzetőr szerkesztője. Miért nem veszik otthon tudomásul, hogy az emigráció maga is szinte egy nemzeti »minta« — mindenféle réteggel és ennek megfelelően mindenféle véleménnyel. Sok olyan csoport van, amelynek tagjaival még köszönő viszonyban sem vagyunk, nemhogy egy asztalnál paroláznánk. Egyébként a nyugati magyarság földrajzi térségenként is nagyon különböző; csillagászati távolság van az amerikai magyarok többsége, akik érzelgősek és anyagiasak — tisztelet a keveseknek, akik megőrizték a magyarság nemes értékeit — és mondjuk az európai magyar értelmiség közt. És ha már megemlítettem ezt, remélem nem sértem meg a szerkesztői érzékenységet, de néha bosszant, hogy a Magyar Hírek, amelynek olyan kiváló sorozatai is megjelennek mint »Egy megye, egy falu« — esetenként »rájátszik« erre az amerikai magyar kivagyiságra és lefotózza a derék Mr. Kovácsot, amint kövéren kigurul a cirkáló nagyságú kocsijából.” Ezen aztán elvitatkoztunk egy darabig. Szó esett később mindenről, az akkor még csak tervezgetett új gazdasági mechanizmustól a szellemi élet sok új jelenségéig — Illyésről, Kodályról, a magyar filmről, Jancsó Szegénylegények című filmjének átütő londoni sikeréről, az angol hétköznapokról — egészségi állapotáról és az Earl Grey-tea aromájáról is, amelynek kiválóságáról addig soha nem tudtam. Aztán a hazalátogatások kérdése merült fel — ami akkor kezdett tömegessé válni, a jobboldali emigráció kétségbeesett támadásai ellenére. „Aki akar, menjen. Ez teljesen természetes és ostobaság, politikai rövidlátás ellene szegülni. Ha a fiam tanácsot kéme, utazzon-e — mert kíváncsi arra, mi van otthon, hogyan él az otthon maradt család — azt mondanám, menjen...” „És ön miért nem látogat haza?” — érdeklődtem. „Magánemberként kérdi vagy hivatalos kiküldöttként?” — kérdezett vissza némi iróniával. Tekintse egy újságíró kíváncsiságának — válaszoltam. „Előbb a szellemi gyermekeimet engedjék be, a könyveimet vagy tanulmányaimat. Én megértem, ha az alpári módon támadó kiadványokra azt mondják, kívül tágasabb — de vannak művek, okos cikkek, amelyeknek örülniök kellene.” A BBC kapuja előtt egy pillanatra megálltunk. Ez a találkozás „dialógus” volt a javából — jegyeztem meg. „Ahhoz, hogy igazi dialógus legyen, túl rövid volt és kissé általános. Talán inkább tea melletti baráti csevegésnek mondanám” — volt a válasz. Elköszöntünk. Én tovább ballagtam, elmerülve az imént lezajlott eszmecsere részleteiben. Arra ocsúdtam fel, hogy nehéz, sietős léptek dobognak mögöttem. Hirtelen megfordultam és meglepődtem. Cs. Szabó Lászlót láttam kicsit elfulladva a rohanástól. Egy csomag Earl Grey-teát nyújtott felém. „Kérem fogadja el, adja át feleségének, egy tea melletti röpke dialógus emlékére”. Először Budapesten 1980. október elsején előadásra gyűltünk össze a Képzőművészeti Főiskolán. Sokan voltunk, feszült várakozás fogadta az előadót, Cs. Szabó Lászlót. A téma: „A görög kultúra hatása az európai műveltségre”. (31 évvel ezelőtt, az írónak, a Főiskola tanárának erről kellett volna előadnia. De az előadás elmaradt, és pár nap múlva Cs. Szabó elhagyta az országot. Az író hatásos és szellemes gesztusa: az elmaradt előadás megtartása, három évtized után.) Nagyszerű előadót hallottunk. Két órán át beszélt, szép, míves magyarsággal, gondolatgazdag, pontos, magávalragadó módon, papír nélkül. „Magyarországon szélesen elterjedt téveszme Szent Istvánnak az az akciója, hogy az akkori két szuperhatalom, a német-római császár és a bizánci uralkodó csapdáját elkerülendő, a római pápához fordult koronáért. Szerintem, a bizánci uralkodó a nyugati lovageszmétől áthatott volt, a német-római császár pedig tökéletesen egyetértett a pápával és közös megállapodásuk volt független magyar és lengyel királyságokat alapítani és a pápa a császár tudtával küldött e két országba koronát.” Beszélgetésünk — az előadása után — rövid volt; láttam, hogy fáradt. „Ügy hallom, a Dickens-tanulmány után esedékes műveinek további publikációja” — mondtam. „Folynak ez ügyben tárgyalásaim, de diszkrécióm tiltja, hogy erről beszéljek” — felelte nevetve. „Jól érzi magát itthon?” „Csodálatos együtt az egész. Jó érzés volt itthon, ezért kell viszszajönnöm tavasszal. Ezt vártam, erre számítottam. Már májusban szeretnék jönni, előadást nem tartok, hogy több időm legyen. És hosszabb időre.” * Azóta évente itthon volt, találkozott barátaival, bejárta az országot. Mi is többször beszélgettünk. Megjelentek könyvei is. Amit gyűjtött, hazahozta. „Telivér vadász voltam, teherbíráson felül zsákmányul ejtve, amit tébolyult önpusztítások, hódoltató országtiprás, bosszuló vagy unaloműző népirtások, s a hit patyolat lobogói alatt rendezett vérfürdők ellenére századok elcsitult hullámzásában emlékül ránk hagyott az emberi fenevad elválhatatlan ikertestvére, az angyalarcú fúró-faragó.” És amit látott, azoknak a holtukban is élő szellemeknek szavaival mérte fel, akik vele vándoroltak a világban. „Olvasod Erasmus sírkövét a bázeli dómban, Pápai Pariz is olvassa mögötted. Ha ablakod a római Szent Péter kupolájára néz, a szomszéd ablak Faludi Ferencé. S ha sétálsz a Pál Maiion, vedd le mélyen a kalapodat, mert látod, Széchenyi István jön szemben. Peregrinus örökdiáknak születtél, az maradsz holtig.” Hogyan is fejezhetném be méltóbban rá emlékező soraimat, mint azzal a gondolattal, amit az esszékötet utolsó darabjában, jó barátja, Tolnay Károly halálakor írt le. „Maradandó műalkotás volt maga az ember. Márpedig tudták a régi bölcsek, hogy egy civilizáció sorsa végül nagy személyiségeken fordul meg. Árnyékuk, az életet gazdagítva, szépítve szakadatlanul elvegyül a születendőkkel; halandókból így válnak egy város, egy haza, egy műveltség nemzetközi védelmezőivé.” SZÁNTÓ MIKLÓS FOXÖ: NOVOTTA FERENC 5
