Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-10-13 / 21. szám

Bibó István hagyatékából

DEMOKRÁCIA ELINDULÁSA

Előtörténet: a Horthy-rezsim

A MAGYAR

A Kritika című folyóirat ez évi 9. számában Szilágyi Sándor adja közre — ifjabb Bibó István engedélyével — az eddig nyomtatásban meg nem jelent Bibó-tanulmányt, amely valószínűleg 1946 március, áprilisában született, s amelyet szerzője feltehetően a Békeelőkészítö Osztály felkérésére, a Belügyminisztérium Közigazgatási Főosztályának vezetőjeként, mint „hivatalos jelentést” írt,

A magyar demokrácia elindulása címmel.

Az alábbi részletet e tanulmányból vettük át.

Az 1919 szeptemberében nyeregbe jutott magyar ellenforradalmi rezsim különös politikai konstrukció volt, mely, ha lehet, még mélyebben és alapvetőbben hazugságra volt alapozva, mint az 1867. évi osztrák—magyar kiegyezés. Az egész Horthy-rezsim létalapja az a tény volt, hogy hajlandó volt arra, amire sem a magyar népköztársaság, sem a magyar tanácsköztársaság nem volt hajlandó: a trianoni békeszerződés aláírására. A rezsim vezetői nagyon is jól tudták, hogy elismertetésüknek ez az ára. Hogy tehát ezt elpalástolják a mélyen megrázkódtatott magyar közvélemény előtt, a felelősséget a népköztársaságra és a tanácsköztársaságra tolták, a békeszerződés aláírását és kifelé való elismerését pedig a nemzeti gyásznak, a nemzeti tiltakozásnak és a bele nem nyugvásnak olyan mértéktelen és terméketlen felkeltésével egyenlítették ki, mely kitűnően alkalmas volt arra, hogy reá azután nemcsak nemzeti, hanem politikai és szociális síkon is egy mindenestül megmerevedett és múltba néző kormányzati rendszert lehessen felállítani. Ez a kormányzati rendszer három komponensből tevődött össze. Az első volt az a nagybirtokos, nagytőkés és felsőbb katonatiszti réteg, amely a Habsburg monarchia konzervatív, arisztokratikus, feudális társadalmi szemléletét és Magyarország jobbágyi szellemű parasztország-állapotát kívánta fenntartani. A második volt a Magyarország feldarabolása folytán állástalanná vagy hontalanná vált hivatalnokokra, elhelyezkedni nem tudó volt tényleges és tartalékos katonákra, kibillent egyensúlyú középosztálybeliekre, kispolgárokra és proletárokra támaszkodó fasiszta irányzat, melynek az ország földarabolásából származó sérelem és érzelmi megrendülés adta meg azt az erkölcsi gátlásoktól való önfelmentést, ami minden fasiszta jellegű mozgalomnál oly döntő jelentőségű. A harmadik — járulékos, a politikai erőviszonyok szempontjából leggyengébb, de erkölcsileg legértékesebb s így szándékosan előtérbe tolt — komponense volt ennek a rezsimnek az államigazgatásból, a szabad értelmiségből, a gazdasági

12

életből adódó nem mereven konzervatív, de hangsúlyozottan konszolidációs és európai réteg, mely az első világháború előtti osztrák—magyar központi adminisztrációnak és a magyar parlamentarizmus jobbik felének európai jellegű hagyományait őrizte, melyet azonban a közbeeső proletárdiktatúra megrázkódtatása és általában a forradalomtól való igen hangsúlyozott félelme késszé tett a legretrográdabb kormányzati rendszerrel való együttműködésre is. Horthy kezdetben a fasiszta jellegű katonatiszti csoportnak volt az embere: ezek segítségével jutott a kormányzói székbe, míg a feudális reakció az első időkben inkább legitimista volt. Bethlen István hosszú miniszterelnöksége alatt azonban a Horthy-rezsim politikai súlypontja áttevődött a konzervatív nagybirtokos és nagytőkés érdekek védelmére, és az ellenforradalom első kavargásának kalandor exponenseit meglehetősen háttérbe szorította. Ehhez a fordulathoz Horthy egyénisége igen alkalmas volt, mert Horthy fertálymágnás volt, nem pedig — amint azt ma a demokratikus Magyarországhoz egyáltalán nem illő ajkbiggyesztéssel emlegetni szokták — kurtanemes. Ugyancsak Bethlen István hosszú kormányzata volt az, amelyik a Horthy-rezsim számára a bürokrácia és az értelmiség támogatását, valamint az első kilengések miatt a rezsimtől egy ideig bizonyos távolságot tartó zsidó nagypolgárság támogatását megszerezte, s amelyik az egész rezsimnek egy bizonyos retrográd, patriarchális, de európai színt adott. Az egész kormányzati rendszert alkotó három komponens összetartó közös platformja a proletárdiktatúrától való görcsös félelem volt; ennek megfelelően a rezsim a politikai köztudatot s az egész nevelést mind erősebben eltöltötte a proletárdiktatúrán túlmenően is mindennemű harcos szocializmustól és erőteljes társadalmi reformtól való irtózással. Ez pedig arra vezetett, hogy a politikai életben szóhoz jutó demokratikusabb elemek is szüntelen mosakodásra kényszerültek abban az irányban, hogy mindennemű marxizmustól és forradalomtól távol

álljanak. Így történt azután, hogy amikor a harmincas évek elején elmélyült gazdasági krízis és az egész retrográd kormányzás folytán mind erősebben kiéleződött szociális elégedetlenség a megmerevedett magyar politikai szerkezetet mozgásba hozta, akkor ez a mozgás a nemzet jobbjainak kétségbeesett erőfeszítése ellenére sem tudta megtalálni a népfront európai formáját, hanem a szociális forradalomnak valamiféle olyan formáját kereste, amelyet a „kommunistaság” vádja el nem érhet. Ebből kétféle dolog született. Vagy jószándékú értelmiségi elemek ártalmatlan szociális reformtervei jöttek létre, melyek óvakodtak attól, hogy a marxismustól és forradalmiságtól „fertőzött” ipari munkásság politikai dinamikáját reformterveik hatóerői közé vonják. Vagy pedig — s ez volt a túlnyomó eset — a szociális elégedetlenség által a fasizmus erősödött, mely mögé a fasizmust jellemző gengszterhadon felül odagyűlt minden többé-kevésbé jószándékú elem, melyet erős szociális elégedetlenség és minimális politikai judicium jellemzett. így történt, hogy mikor Bethlen bukása után Gömbös — Hitler példáján felbuzdulva — 1935-ben felnyitotta a zsilipeket az 1921 után háttérbe került fasiszta kalandortársaság előtt, az így újjászületett fasizmus elérte, hogy Magyarországon 1935—1944 között a szociális forradalom ügyének a fasizmus vált a fórumon látható és érzékelhető hivatalos képviselőjévé, és emberek tömegei hitték komolyan azt, hogy a nagybirtokos és nagytőkés reakció ellen harcolnak, midőn a fasizmust erősítik. További vészt hozó fejleményt jelentett 1938-tól kezdve Magyarország egyes területi követeléseinek a békés úton, de a tengelyhatalmak politikai akcióival kapcsolatban történt teljesülése, ami szerencsétlen módon a konzervatívabb és európaibb magyar közvéleményhez közel hozta azt a gondolatot, hogy a tengelyhatalmak veresége a területek megtartását kétségessé teheti. Teleki Pál, aki utoljára képviselte a Horthy-rezsim konzervatív, feudális elemeivel együtt ennek európai 'színeit is, egy ideig megpróbált olyan politikát inaugrálni, mely a háború végéig fenn akarta tartani a németeknek tett bizonyos engedmények fejében Magyarország semlegességét. Ez a politika azonban Jugoszlávia megtámadásával megbukott, mert a Jugoszláviával szemben fennálló magyar területi követelés címén a németeknek sikerült Magyarországot a saját háborújukban először kompromittálniok, azután pedig teljesen be is ugratniok. 1942-ben Kállay Miklós

kormánya ismét megpróbálta Magyarország ügyét distanciálni Németország háborújától, azonban már nem feudális erőkre támaszkodott, amivel elérte azt, hogy a szociális forradalom ügyének a fasizmus általi rosszhiszemű kisajátítása, ami Teleki kormányzása alatt bizonyos fokig megtorpant, újból lehetségessé vált. Így történt azután, hogy 1944. március 19-én, amikor a németek a nyílt erőszak útjára léptek, a baloldali és jobboldali szociális forradalomtól egyaránt görcsösen félő Horthynak és a Kállay-kormánynak nem volt bátorsága ahhoz, hogy a hivatalos ország ellenállását meghirdessék, s ezzel mind a baloldalon, mind a jobboldalon lehetőséget adjanak a forradalmi erők fellépésére és működésére. Így az ellenállás az egyedül maradt, izolált hazafiak ügye maradt. A németek előtti lefekvéssel szétfoszlott Horthy tekintélye, akit az utolsó időben már kezdtek számba venni a nemzeti ellenállás politikai tényezőjeként. Az ő behódolásával demoralizálódott a magyar hadsereg, mely szórványos és vitéz szembeállás után azt a parancsot kapta, hogy engedjen a németeknek, és csináljon úgy, mintha a megszállás nem volna megszállás. Ugyanekkor Horthy szentesítésével kormányra jutott a fasiszta jobboldal kevésbé forradalmár szárnya, mely az elsikkasztott és becsapott szociális forradalom helyett eltűrte a zsidók borzalmas deportálását.

1944 nyarán, .a német katonai erő fokozódó romlása során Horthynak újból sikerült tényleges hatalmát megerősítenie, majd szeptemberben egy konzervatív színezetű kormányt kineveznie, s végül 1944. október 15-én bejelentette, hogy Szovjet-Oroszországgal