Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-09-29 / 20. szám
Polony Elemér New Yorkban élő festőművész részt vett a Tisztelet a szülőföldnek közös kiállításon; 1970-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezésében, 1979-ben pedig a Magyar Nemze+i Galériában önálló tárlaton mutatkozott be műveivel. A Budapest Kiállítóteremben nemrégiben az elmúlt öt esztendő stílusváltásának dokumentumait láthattuk. E váltás kiváltó okairól mondotta a művész: — Lelketlen világban élünk. A telekommunikációs robbanás jóvoltából tanúi lehettünk a mindennapossá váló terrorizmusnak és erőszaknak. Hová jutott a világ? Én újra meg újra, nagyon mélyen átélem ezeket az eseményeket, különösen amióta elveszítettem a bátyámat. Ettől a képek sötét hangulata, ettől érezhető stílusváltás korábbi műveimhez képest. — A lemeztelenített, szemében rémülettel menekülő ember képeinek fő motívuma. Még a Szerelmespárja is rettegve menekül. És ugyanakkor mégis olyan emberi minden, a színek lágyak és melegek, tehát azért biztató jövőt sugall... — Démonok című képemet annak a kilencszáz embernek halála ihlette, akik valamilyen misztikus, fanatikus vallási őrületben önként dobták el életüket, akik mélyen hittek valamiben, bíztak másokban — és kiforgattalak! Mégis hinni kell a jóban, mert ez az élet értelme. Rémültek, aggódók ezek a menekülő szerelmesek is, hiszen miben bízhat az ember, ha a fegyverkezés árnyéka nehezül a földre? De mégiscsak vannak, mint Ádám és Éva; létükben hordozzák a jövőt! — Ha stílusváltásról beszélünk, akkor az ön esetében nemcsak a téma, hanem a feldolgozás módja is változott: az absztrakttól „viszszafordult” a figurális ábrázoláshoz, és a képi megfogalmazásokat tekintve az egyértelműbb, a „kitaposott” úton halad. — A témák változtatták meg a kifejezésmódot, a mondanivaló vezette az ecsetet, amely az utóbbi években a groteszk és a harmónia ellentétét örökítette meg. Azt is mondhatnám, hogy a példabeszédek elvontságáig absztrakt ez a közlésmód és egyszersmind annyira „szájbarágós” is. A művészek gyakran használnak azonos hatáselemeket a mondanivaló legtökéletesebb kifejezéséhez, és ez olykor olyan érzetet kelthet, hogy a festő „járt úton” halad. Korábbi műveimben, különösen a számomra oly kedves és sok sikert hozó mozaikokban, az absztrakció igen magas fokára jutottam el, de akkoriban nem feszített ilyen súlyos gondokkal terhes közléskényszer, amelyet a művésznek meg kell osztania közönségével. — Van-e valami speciálisan magyar elem a festészetében? — Aba Novák Vilmos és Rudnay Gyula tanítványa voltam, továbbá pedig mindmáig az életé... De félre a tréfával, én nem hiszek a speciálisan ilyen vagy olyan elemek létében. Egy festői látásmódban hiszek, továbbá a manualitásban és az emberségben, ugyanis ezek „terméke” a kép. A többi szerintem hókuszpókusz a gondolatokkal, odabiggyesztett farok, amely utóbb elkezdi a művet „csóválni”. Magyar vagyok, mert magyarnak érzem magam, és festő vagyok, amióta az eszemet tudom. A továbbiakban csak a mű érdekes. Ha van, ha jó — önmagáért beszél! LINTNER SÁNDOR 9
