Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-08-04 / 16-17. szám
» / / A SZABADSAGHARCOS ROMÁNCA 3. „Örömöm nem volt oly elragadó” (Előző két számunkban ismertettük László Károlynak, Kossuth Lajos egykori titkárának naplójából azokat az eddig nyomtatásban soha meg nem jelent részleteket, amelyek elbeszélik, mint szeretett bele ötvenkét éves korában, már vagyonos emberként, közvetlenül Magyarországra való hazatérése előtt, egy tizenhat esztendős lányba, s vette feleségül.) Az ifjú pár 1867 augusztus 17-én hagyta el végleg Amerikát a The Queen nevű 3500 tonnás csavargőzösön. László részletesen megörökítette naplójában a tengeri utat és az Európában érintett városokat — elsősorban London és Párizs nevezetességeit. Mérnökember lévén, főként a műszaki érdekességek vonzották: Angliában a gyárak, Párizsban a világkiállítás nevezetességei. Szeptember vége felé érnek Bécsbe, s egyheti időzés után, szeptember 30-án szállnak hajóra Magyarország felé. Naplójában többször is hangsúlyozza, hogy immár tartózkodik mindenféle politizálástól. Annál inkább figyelemreméltó, hogy 1867-ben, tehát a kiegyezés évében, hazatérésekor fontosnak látja a következőket följegyezni: „Természetesen azt tenné fel mindenki, hogy 18 évi távoliét, hontalanság után hazajöhetvén, midőn szülőföldem határát átléptem, érzelmem rohamától lecsapva, honom földét csókoltam. Azt örömkönnyekkel áztattam. Ez nem történt. Érzelmem nem volt afféle, örömöm nem volt oly elragadó. örültem azon, hogy kedves, koros anyámat újra ölelhettem, s azt gyámolíthatom, s régi vagy még sohasem látott rokonaimat láthatom. De honom láthatásában örömöm nem volt elragadó. Most az nem volt az, ami volt 1848-ban. Annak uralkodója még most is a vérszomjas ifjú osztrák császár, s az országgyűlési többség nem a jó hazafiakból áll, hanem olyanokból, akik a gyalázatos feltételű egységet az osztrák császárral vagy azért tették meg, mert megunták már a vasjáromban, s személyes békét kívántak a hon érdeke helyett; vagy azért, mert hivatalt s rangot reménylenek, s várnak a kibékülés következtében. Általában kishitűek voltak, porba borultak a gyenge Ausztria előtt, midőn az földre sújtva hatalmasabb ellen által (ez célzás a poroszoktól elszenvedett vereségre — B. P.), a magyarok segélyére várt, támaszkodott. Örömöm hát nem volt azért, mert újra láttam szülőföldemet, mely már többé nem honom... Mindaddig legalább, míg Magyar hon független királyság, vagy köztársaság nem lesz...” Pestre, majd onnan Dunapatajra utaznak az édesanya meglátogatására. A napló részletesen beszámol a találkozásokról, szerzője szokásához híven fillérre pontosan följegyzi, mire, mennyit adott ki, a szállodaköltségektől az anyjának és rokonainak nyújtott támogatásig. Különös módon azonban egy szót sem ejt arról, hogyan fogadta családja feleségét, az amerikai—mexikói kislányt. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltesszük: jóllehet Josefa-Pepilla nem volt színesbőrű, azaz félvér, mint némelyek állítják, de harminchat esztendővel ifjabb volt férjénél, s ez magában is elég ahhoz, hogy egy tisztes vidéki úricsalád a múlt század hatvanas éveiben legalábbis gyanakvással fogadja feltűntét. Ha mi nem is tételezzük fel róla, a családnak aligha lehetett kétsége aziránt, hogy vagyonáért választotta kevéssé hozzáillő férjét; ugyanez a család azonban bölcsen hallgathatott, mert a hazatérő „amerikai nagybácsi” valóban mennyből jött angyalként karolta föl nem túlságosan kedvező anyagi helyzetben levő rokonságát. Erre mutat az 1868-as esztendő januári, első bejegyzése: „Nőm és én vágytunk saját falusi házunkban lakni. De, hogy itt unalmas ne legyen, kedves anyámtól elválasztva ne legyünk, óhajtottuk, hogy ő is és Erzsi húgom, családjával velünk lakjék. Ezért 1868 január elején ezen gondolatunkat tudattuk sógorommal és húgommal, kérdezvén, hogy hozzánk jönnének-e lakni, ha falun egy kis birtokot vennénk. Sógorom Dunapatajon mint leánytanító szolgált, oly nyomorult fizetésért, hogy addig is, mondhatni, csak az én segélyemmel taníttathatta gyermekeit; egész fizetése élelmükre és háztartásukra felment ...” Hosszas keresgélés után kiválaszt egy birtokot, a Pest megyei Mácsán, és — a sikeres amerikai üzletembertől megdöbbentően szokatlan módon — a lehető legroszszabb föltételek között veszi meg. Értékénél többet fizet érte, s bár a birtokkal állatállomány is jár, takarmányt egy évig a saját költségén kell vásárolnia, mert az eladó viszi magával az addigi termést. Épület sincs a birtokon, magának kell építkeznie. Rövidesen úgy eladósodik, hogy kölcsönt kellene fölvennie, de nem kap. „Nem láttam egyéb teendőt, mint birtokomat szabad kézből, veszteséggel eladni, az adósságot kifizetni, kedves anyámnak a tartására néhány ezret adni, s a megmaradt összeggel Észak-Amerikába, vagy Mexicoba költözni, hol remélhettem azt, hogy ha újra meg nem gazdagodhatom is, legalább családommal a munkám után (mert ott a munka nem szégyen) tisztességesen megélhetek.” Hatalmas bukás ez, a New Yorkban hajóra lépő büszke hazatérő számára. A csődtől végül a szomszéd birtokos menti meg, kit ugyan mindössze egy hete ismer, de aki adósságait — némileg magasabb kamatot kérve érte — kifizeti, s kiköti, hogy a gazdálkodást ezután ő intézi. (Ezzel az ajánlattal a napló véget is ér, csupán még egy később idézendő függeléke van.) A gazdálkodás végül mégsem járt sikerrel, mert a következő évtized elején szülővárosában, Kecskeméten vállal állást, majd a város mérnökévé választják, hogy végül a Tisza-vízszabályozás mérnökeként végezze életét és változatos pályáját 1894-ben. A Kecskemét című lap búcsúztató cikkét egy magát meg nem nevező barátja írta, s abban megjegyzi, „hogy hazajövetelétől 1871-ig hol és hogyan töltötte idejét, nincs róla tudomásom.” Nyilván, a szerencsétlen kimenetelű birtokvásárlásnak eladás lett mégis a vége, vagyona elúszott, s ezért kellett ismét állást vállalnia — balszerencséjével azonban nem dicsekedett, s naplójában sem örökítette meg végét. „Mielőtt naplómat bezárnám, mert ezentúl nem fogom naplómat folytatni, még egy pár nevezetes dologról kell szólnom” — írja függelékében, amelyben végül azt beszéli el, hogyan szült ikreket Josefa-Pepilla, kiknek egyikét — Kossuth tiszteletére — Lajos-A két mahagónifa-asztal egyike, amelyet László Károly adományozott az Országos Széchényi Könyvtárnak FOTÓ: FEJÉR GABOR 38
