Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-08-04 / 16-17. szám
Országszerte híres a balatonfüredi Lipták-ház, de akkor sem járok messze az igazságtól, ha azt írom: Európa-szerte ismerik azok, akik szeretik a magyar irodalmat, művészetet, barátai, tolmácsai a magyar kultúrának, tisztelői a magyar szellemi élet kiemelkedő képviselőinek. NYITOTT KAPU Portré Lipták Gábor Íróról A SZÁZÉVES ORBÁN DEZSŐ falak monoton felületei izgatják. Mostani tárlatán újra szerepel a régi Nemzeti Galéria állandó kiállításán szerepelt Passaui utca, s nagy meglepetést keltett egy kis Arles-i utcarészlet is szokatlanul derűs és tiszta színeivel. Ez éppúgy magángyűjteményből kölcsönkért darab, mint az a velencei kép, a San Giorgio Maggiore, amelyen csak igen erős megvilágítás mellett érzékelhető, hogy a komor szürkés tónus alatt a gyöngyházszín szürke és lila árnyalatainak igen gazdag rétege húzódik. Olaszországban, Németországban, Spanyolországban, a Balkánon tett utazásai közben állandó vendége a Nemzeti Szalon és az Ernst-múzeum kiállításainak, hírneve, rangja megnő, s a barcelonai világkiállításon 1929-ben aranyéremmel jutalmazzák munkásságát. Hazatérése után sikeres vállalkozásba fog. 1931-ben megnyitja iskoláját, az Atelier-1, ahol alkalmazkodva az üzleti élet igényeihez, alkalmazott grafikát, kerámiát, lakásművészetet, textil- és divattervezést, fotót oktatnak barátai, az adott műfajok neves művészei: Kner Albert, Gádor István, Kozma Lajos, Lesznai Anna, Vágó Zsófia, Rónai Dénes, Ö maga művészetelméletet és általános ízlést tanít. Az Atelier-bizonyítvány hamarosan hivatalosan elfogadott diploma lett, az iskola tevékenysége pedig nem csak művészi, de anyagi értelemben is gyümölcsözőnek bizonyult. A 20-as, 30-as években írásban is megfogalmazza művészi elveit. „Művészettan”-nak nevezett kézirattöredékében a minden kor festészetére érvényes alapkategóriák (szín, forma és térképzés) foglalkoztatják. Ezek elemzését tartja a „képélvezés” elengedhetetlen feltételének is. A festészetre vonatkozó teóriáit több évtizedes tanári praxisa során érlelte meg, s később angol nyelvű könyveiben részletesen is kidolgozta. 1939- ben elhagyni kényszerült Magyarországot. Ausztráliába hajózott, s új honfitársai legnagyobb megrökönyödésére a nem nagy sikerrel kecsegtető művészi pályafutását kívánja folytatni. 1940-ben és 1942-ben már csoportos kiállításokon vesz részt, s leszerelvén önkéntes katonai szolgálatából, 1943- ban megnyílt első önálló tárlata is Sydney-ben. 1942-ben megnyitott iskolája, az Orbán’s Art Studio nem kevesebbet jelentett növendékei számára, mint kapcsolatot Európával, s a mester személyén keresztül a 20. századi művészet fontos alakjaival. 1946 és 1948 között a Contemporary Art Society of Australia elnöki tisztét látja el, s 1953-ban az UNESCO ausztráliai képzőművészeti tanácsa élén találjuk. Az 50-es évektől már új, sajátosan absztrakt stílusban festi képeit, Képeinek lényege a minden absztrakción áttetsző természetélmény. Ez az alapvetően tematikus orientáltság segíti őt abban, hogy legkedvesebb műfaját, a városkép-festészetet mindig új és új formában tudja továbbéltetni. A 60-as években Japánban tett utazása után ismét új színekkel gazdagodik festészete. A Zen tanaitól megihletve szűkszavú, meditativ festői világot teremtett, de alapvetően európai szemléletmódját mégsem adta föl, tanárként is ezt örökítette tovább. Időközben három könyvet is megjelentetett a művészet és a műélvezet kérdéseiről. 1964-ben látogatott Magyarországra. A televízió a tárlat ideje alatt újra műsorára tűzte a most 100 éves mesterről készített ausztrál portréfilmet. Egy emberöltővel ezelőtt, fiatalemberként, pályakezdő „újdondászként” vitt be idősebb kollégám és barátom a Lipták-házba. „Meglátod, sok érdekes emberrel fogsz ott találkozni” — mondta. Ezen az (akkor még) elfeledett, múltszázadi fürdőhelyen, ahová legfeljebb a Szívkórház betegei vagy a közeli Veszprém fiai-lányai látogatnak? — kétkedtem. A ház ott rejtőzködik a sűrű lombú fák árnyékában, a budapesti országút mögött. A több mint százéves nyaraló a kor jellegzetes stílusában épült, olyan mint tucatnyi társa a fürdőtelepen: masszív, várostromot is kiálló vastag falakkal, barátságos zsalugáterekkel és árnyas, vendégváró verandákkal a kert meg a szőlő felé. A kert nincs agyongondozva, viszont barátságos, hívogató, s minden bokornak, fának vagy oszloptöredéknek megvan a maga története. Épp úgy, mint a háznak, a ház minden szobájának, s a szobákban fellelhető rengeteg népművészeti tárgynak, bútornak, műalkotásnak. Sőt, a kifogyhatatlan, legendáshírű zöld boroskancsónak is, amely mindig telve Lipták-féle jó füredi borral. A szőlők a ház körül azóta elfogytak, a pincében üresen állnak a boroshordók, de a zöld kancsó ma is szinültig töltve várja vendégeit. (Igaz, hogy a kamrában most már az Állami Pincegazdaság palackjai sorakoznak felbontásra várva ...) Nos, ebbe a házba követtem barátomat, akivel — mint általában mindenki — előzetes bejelentés és meghívás nélkül toppantunk be egy szép nyárutói napon Lipták Gábor író portájára. A verandán már egy sereg ember ült. A ház megtermett gazdája, botjaira támaszkodva feltápászkodott a pádról, s mintha legrégibb és legkedvesebb ismerőse lennék, üdvözölt. Bemutatta feleségét, jóban-rosszban hű társát, a mosolygós, szellemes Piroska asszonyt. A zöld kancsó is azonnal előkerült, meg a zöld cserép pohár. Le sem ülhettem, fel kellett hajtanom az akkor még Lipták-szüretelésű bort. Csak ezután néztem körül, kik is borozgatnak az árnyas verandán a nagy asztal mellett. Ott ült Illyés Gyula, fején az elmaradhatatlan tengerész sapka, Déry Tibor feleségével, Borsos Miklós, a „tihanyi szomszéd”, meg egy csomó fiatal, fiúk és lányok rojtos sortban, tornacipőben. Az öregek és a fiatalok közötti korkülönbség eltűnt a boroskancsó körül. Vidámak voltak és zajosak. Ez volt első találkozásom a Lipták „szalonnal”, ahogyan a barátok évődve nevezik e régi füredi házat, amelynek a kapuja már húsz évvel ezelőtt is olyan rozsdás volt, úgy benőtték a futónövények, hogy erőnek erejével sem lehetett becsukni. Azóta is nyitva áll, mint Lipták mondja: mindenki előtt, aki szereti a szépet, művészetkedvelő és humanista ... „Nyitott kapu” a címe legújabb könyvének, amelyben a ház gazdája, Füred nagy öregje lapozza végig vendégkönyveit, élete csaknem három évtizedének tanúit: kik léptek be a nyitott kapun a házba, és milyen nyomot hagytak maguk után a szellem, az irodalom és a művészetek nagyjai. Gabus — ahogy Lipták Gábort barátai hívják — nem is tősgyökeres balatoni. A Felvidékről, Szepességből származik, mint mondja: „benősült” Balatonfüredre. Már gyerekkorától itt nyaralt minden nyáron, és tizenkét éves volt, amikor először vitorlázni vitték. De előtte, amikor épp a vitorlásra akart lépni, vízbe potytyant a csónakról. Ez volt balatoni keresztelője. S később persze itt is lett szerelmes, itt lett házas és férje csaknem ötven esztendeje Piroska asszonynak. A Balaton és világának varázsa megejtette, krónikásává, mesemondójává tette Lipták Gábort. Jó néhány könyvet írt a felnőtt gyerekeknek és a gyerek felnőtteknek, bennük a Balaton-felvidék tájai, városai, műemlékei elevenednek meg mondák, mesék, regényes történetek tükrében. „Oly mélyre ástam, amennyire lehetett. — írja Lipták egyik könyvének előszavában. — A mondák, irodalmi feljegyzések, a népművészet emlékei... az emlékezés pár szavas történetei nyomán újra kellett alkotnom a vidék mondavilágát, valahogy úgy, ahogyan a régészek néhány omló falmaradványból újra formálják a régi épület képét.” Feleségével bejárták a környék minden települését, meghallgatták az öreg parasztasszonyok és parasztemberek meséit, figyelték életüket, tanulmányozták szokásaikat — és mentették a pusztu-BELLÁK GÁBOR 34
