Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
Kora nyári, verőfényes, langymeleg nap ez a mai. Vasárnap. A balatoni autópálya teli kocsikkal. De talán azért ott sincs néhány száz méteren annyi autó, mint itt, ezen a poros, keskeny dülőúton, Veszprém határában. Szekérnyomon haladnak, döcögnek, bucskáznak egymás után a Ladák, Skodák, Trabantok, de nem is ritkán föltűnik egy-egy Honda, Mercedes vagy éppen Volvo, mintegy bizonyítékként, hogy a csatári búcsúnak meszsze földre szállt a híre. Búcsúra jöttek össze ennyien: a mező szélén százszám a gépkocsik, a sátrak között tömérdek a nép. Élvezi a búcsú forgatagát felnőtt s gyermek, mindvalahány. Nem (vagy nemcsak) egyházi ünnep ez már, sokkal inkább népünnepély. Alkalom arra, hogy egy órácskányit legalább gyermek legyen ismét a felnőtt, beálljon a céllövöldékbe, ahol nyolc kemény forint egy golyó (légpuskába való persze), és ha talált (a figyelmeztető táblák szerint, csak az számít találatnak, ha eltörik a vékony kis hurkapálcika, amelyre a nyeremény-sípot, -majmot, -bicskát, -mittudoménmit fölerősítették), fülig érő szájjal vegye át, s mutogassa nagybüszkén nyereményét. Nagy a gyanúm, hogy a kicsiket is azért hozzák magukkal a szülők, bátyók, nagypapák, keresztpapák, hogy legyen ürügy fölülni a körhintára (amit itt még mindig ringlispílnek mondanak, fütyülve minden magyarító szándékra), s akinek nem sikerült gyermekre szert tennie, lecövekeli magát az egyik körhinta mellé — van belőlük vagy három, mindegyik más és más fajta —, meglesi, hová ül be egyedül egy gyermek, aztán gyorsan mellé csapódik, ha ismeri, ha nem; magyarázva a pénzt kasszírozó hintásnak, hogy „Ugye, azért mégis veszélyes lenne egymagában hagyni ezt a kicsit!? A biztosítólánc könnyen kinyílhat, meg aztán kérdéses, hogy egyáltalán bekapcsolná-e a srác .. Törökméz, vattacukor, mézeskalácsszív, aranygyűrű rézből, ezüstlánc alumíniumból, fagylalt, málnaszörp ... Hangosak a sátorutcák, amelyeknek kavargását — azért valljuk csak be — mégis a gyermekek élvezik leginkább. A nyolcesztendős Béluska meg a nővére a sátrak között bóklászik. Bélus már az elsőnél elköltötte volna a szüleitől kapott húszast, de Kati nem hagyja: „Menjünk előbb végig, nézzük meg, mi van!” Végül Bélus dönt: lufit vesz, azaz léggömböt, aztán nyalókát, és mivel ő nemcsak magára gondol, kiválaszt anyukájának egy fényes-szép gyűrűt. Kati is viszi a maga lufiját, csakhogy az övé nem málnaszín, hanem kék, apjuk pedig sereghajtóként ballag mögöttük, cipeli utánuk a fél teherautónyi mézesbábot. Búcsú Ekker Béla veszprémi esperes plébános szives tájékoztatása szerint a csatári búcsúnak „kétágú” története van. Az első ág a helyszínen gyökeredzik. Miután Szent István király 988-ban leverte Koppányt, a győzelem emlékére egy kápolnát emeltek a csatahelyhez közeli Csatári hegyen. E kápolnát az István vívta győztes küzdelem szimbólumáról, a szent keresztről nevezték el. A másik ág a távoli Bizáncban és a még messzebb levő Szentfőidőn eredt. A kelet-Tíz csomag, legalább tízféle fajta. „Szeretik nagyon a gyerekek!” — mondja ő, mintegy mentegetődzve. „Szereted te magad is!” — gondolom én, méregetvén helyre kis pocakját. Kérdezgetem széltiben-hosszában: minek emlékére gyűltünk itt össze, ebben a mezőre épített sátorutcában? Nemigen tudják. Bélus és Kati édesapja — nagyon bizonytalanul, talán csak azért, hogy valamit mégis mondjon — azt meséli, hogy 998-ban valahol a környéken, talán éppen itt, e széles mezőn, verte le Szent István királyunk a pogány Koppány vezér seregét. Igaz-e, nem-e? Bélus lufija közben eldurrant, és a mécses eltörött. Itt sürgős vigaszra van szükség! Igaz, néhány kis gumirongyocska őrzi immár Kati léggömbjének is az emlékét, de hiába mondjuk Bélusnak: „Ne bőgj már! Nézd, Kati se sír!” Bélus csak zokog tovább, föl-fölpislogva apjára, lesve a hatást. Mert Katinak, ugye, könnyű, ő már 13 esztendős, meg lány is. Végül aztán megenyhül a szív, kinyílik az erszény, kétszer 15 — az összesen 30 forint. „De most már nem engedjük ám akkorára fölfújni!” Aztán, mikor hazaérnek, most már az épen maradt két lufival, kiderül, hogy elveszett az anyukának vásárolt gyönyörű gyűrű. Talán mikor Bélus a léggömb után kapott, talán amikor az újat vette meg, valahogyan kipottyantotta a kis markából. Várom az újabb elkeseredésrohamot, de sehol semmi. Bélus ugyan elindul, végigjárja az utat, amit a búcsútól idáig, a víkendházig megtett (közben persze még egyszer végig lehet menni a sátorutcán is!), de a gyűrű nincs meg. Hát ha nincs, akkor nincs. A léggömbök legalább szerencsésen hazaértek. És remélem, szerencsésen hazaért az az ifjú — szakállas-szőrmók — férj is, aki dióbélkirályfi-pólyásbabát vitt innen haza búcsúfiaként kis feleségének. Hogy ő miért nem jött? Mert tanul szegény, orvostanhallgató, utolsó éves, és vizsgára készül, méghozzá sebészetből. Talán majd e féldió-bölcsőben ringatódzó, még pirinyó főkötővel is ellátott csöppség majd felvidítja, megvigasztalja. Hátha még tudná, mily gonddal választotta ki férje éppen ezt a búcsúfiát. Előtte hosszasan tanácskozott a fiatal iparművész párral, szemrevett vagy tucatnyi dióbélkirályfit és -királykisasszonyt, s csak azután döntöttek hárman: „Ez a leghelyesebb!” Lehet, hogy indokolt volt a hosszas töprengés? Lehet, hogy dióbélkirályfi őnagysága mintának lett szánva? GARAMI LÁSZLÓ história római birodalom egyik császárnője, Ilona, a Szentföldre utazván a legendák szerint rálelt a szent keresztre, amelyre Krisztust fölfeszltettók. Ahol a keresztet megtalálta vök, egy bazilikát építtetett. A kereszt előkerülésének napján, szeptember 15-én és az ennek emlékére emelt bazilika felszentelésének évfordulóján, május 2-án miséznek tehát a veszprémi Szent Kereszt kápolnában, s ugyancsak misét mondanak az e két nevezetes napot követő vasárnapon, amikor is Veszprémből és vidékéről a látogatók ezrei érkeznek a csatári búcsúba. A SZERZŐ FELVÉTELEI 47
