Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-07-21 / 14-15. szám

Ördögváltozás

— Fejérnépnek való ember ez az örmén — gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült.

— Fogyogat-é magiknál a kost? — érdeklődött az asszony.

— Szépvizem még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még — felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné.

A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskóját kiemelte.

Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon.

— Biza úgy van s vársza: itt a pénz, s hozz két üveg bort! — de amint pénze után nyúlt, a szava megállóit.

— Mi találá kendet?

— Elszédülék e nagy melegben ... levegőre!... levegőre!... hozom a bort is... — iramodott el a székely s futtában mondogatta:

— Hét tízes bángó vala... vagy tán nyolc is ... a menyecske lopa meg nyilván ...

Közben az ördög kézhezvette otthon az aszszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.)

A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta, s úgy nem látta a pénzt s szedte a sok átkot magára.

— Nem tiszta dolog — pusmogott a székely s hitelbe két üveg bort veve, mivel megindult kárvallottan vissza.

— Vagy az örmén csúf óla meg — futott erre az esze s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vájjon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj.

— Ó Krisztus, hát hagyod ezt! — meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmén elég szégyentelenül folytattak bent.

— Majd megorvoslom őket egyenkint — tervezte hirtelen s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre s öltsenek ártatlan ábrázatot.

Öltöttek is egész hibátlanul.

Aztán itták a bort, gyűlt a kedvük s köszöngettek egymásra.

— Segítsen a Jézus, örmén sógor!

— Házad tisztelője vagyok, testvér.

Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely:

— Igyál, szép vijolaszál!

A végefelé szólt a székely:

— Átütöm magamot a szomszéd faluba. — Akkor az ördöghöz fordult:

— Jere velem, sógor!

— Hogyne mennék!

Elindultak a fénylő havon.

— Szeretted-é nálunk? — kérdezte egyszer a csíki ember.

— Meleg, tiszta háztáj — ájtatoskodott a másik.

— Jó, hogy hozék egy kicsi bort...

— Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged.

Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvetette s mejbekapta az ördögöt.

— Meghótál! — mondta szikrázó szemekkel.

— Jóízű ember vagy — csillapította az ördög.

— Kell-é még a más felesége?! — s vette a bicskáját.

— S hát neked az enyém?

— Nem es láttam, te példa örmén.

— Hát a korcsmában?!

— S az a tijéd vót?

— Éppen az enyém s ne tedd magad!

— Akkor visszaadtad, suvadj meg... — csendesedett el a székely.

Megindultak ismét békével.

Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent, hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúfállat! — Valami az eszébe futott: megbosszulom „észvel”, mondta magában.

Mikor az Olt hídjához értek, egyszerre megállóit a székely.

— így nem menyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen.

— S miféle szégyen?

— Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi.

— Megint megháborodtál.

— Csakugyan meg, mert tisztaingyen adok egy nadrágot.

Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat.

— Még felhúzni se tudom.

— Ne búsujj, felhújzuk ketten.

— S hogy gondolod?

— Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról.

Végre megegyeztek.

Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot.

— Szökjél, sógor! — vezényelte a székely.

— Hopp! — lendült az ördög s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a góbé.

— Láddeg, a direkciót nem vevéd jól — vigasztalta a székely.

Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással :

— Jaj, be sajog, s be hideg a jég ...!

— Hideg biza, mert azt az Isten úgy atta vót — bölcsködött a székely, közben megindult s hidegen s tempósan tanácsot mondott:

— Légy csak nyugton, majtég meggyavulsz, amíg elolvad a jég alólad ...

Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép-fehér havat.

Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett.

S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörűszépre vetkezve heverésznek előtte a havon, a szüntelenül szép kezek simogatják s szerelemre buzdítják.

Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög.

ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA

I