Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
Ördögváltozás — Fejérnépnek való ember ez az örmén — gondolta a székely, s meleg arcvonásokkal ült. — Fogyogat-é magiknál a kost? — érdeklődött az asszony. — Szépvizem még jócskán van, egyik odrom nekem is teli még — felelgette az ördög olyan pontosan, mintha Csíknak minden szege-likát ismerné. A hangulat hamar melegedett. Az ördög megölelte a székelyt, mintha nagy szeretetre gyulladott volna iránta, s addig súrlódott kenetesen hozzá, amíg pénzeszacskóját kiemelte. Később az asszony félreszólította az urát, s javasolta, hogy jóízű vendégüket ne eresszék el szárazon. — Biza úgy van s vársza: itt a pénz, s hozz két üveg bort! — de amint pénze után nyúlt, a szava megállóit. — Mi találá kendet? — Elszédülék e nagy melegben ... levegőre!... levegőre!... hozom a bort is... — iramodott el a székely s futtában mondogatta: — Hét tízes bángó vala... vagy tán nyolc is ... a menyecske lopa meg nyilván ... Közben az ördög kézhezvette otthon az aszszonyt. (Aki ilyen csúnya, legyen akár földi ember is, érti ennek a módját.) A kocsmában sírni kezdett a menyecske, hogy ő így nem látta, s úgy nem látta a pénzt s szedte a sok átkot magára. — Nem tiszta dolog — pusmogott a székely s hitelbe két üveg bort veve, mivel megindult kárvallottan vissza. — Vagy az örmén csúf óla meg — futott erre az esze s amint házát elérte, lopva az ablak alá csúsztatott, hogy vájjon nem számolja-é dugva a pénzt a tolvaj. — Ó Krisztus, hát hagyod ezt! — meresztette két hunyori szemét, de hiába minden, mert csak azt látta mégis, amit a hitestársa s az örmén elég szégyentelenül folytattak bent. — Majd megorvoslom őket egyenkint — tervezte hirtelen s az ajtó előtt supogtatni kezdte lábait, hogy vegyék észre s öltsenek ártatlan ábrázatot. Öltöttek is egész hibátlanul. Aztán itták a bort, gyűlt a kedvük s köszöngettek egymásra. — Segítsen a Jézus, örmén sógor! — Házad tisztelője vagyok, testvér. Bár némi gúnnyal, de a feleségét is biztatta a székely: — Igyál, szép vijolaszál! A végefelé szólt a székely: — Átütöm magamot a szomszéd faluba. — Akkor az ördöghöz fordult: — Jere velem, sógor! — Hogyne mennék! Elindultak a fénylő havon. — Szeretted-é nálunk? — kérdezte egyszer a csíki ember. — Meleg, tiszta háztáj — ájtatoskodott a másik. — Jó, hogy hozék egy kicsi bort... — Míg odavoltál, egyet dicsért a feleséged. Erre már a méreg elfutotta a székelyt: lábait széjjelvetette s mejbekapta az ördögöt. — Meghótál! — mondta szikrázó szemekkel. — Jóízű ember vagy — csillapította az ördög. — Kell-é még a más felesége?! — s vette a bicskáját. — S hát neked az enyém? — Nem es láttam, te példa örmén. — Hát a korcsmában?! — S az a tijéd vót? — Éppen az enyém s ne tedd magad! — Akkor visszaadtad, suvadj meg... — csendesedett el a székely. Megindultak ismét békével. Hanem a madarasi ember mégsem tudta viselni a szégyent, hogy ő a másét, az szinte rendjin van, de hogy az övét, s éppen egy csúfállat! — Valami az eszébe futott: megbosszulom „észvel”, mondta magában. Mikor az Olt hídjához értek, egyszerre megállóit a székely. — így nem menyek veled emberek közi, mert megöl a szégyen. — S miféle szégyen? — Hát a te csórén-léted, mert a szőrgúnya, a semmi. — Megint megháborodtál. — Csakugyan meg, mert tisztaingyen adok egy nadrágot. Nagy zsebéből elé is húzott egy rongyosat. — Még felhúzni se tudom. — Ne búsujj, felhújzuk ketten. — S hogy gondolod? — Kurtaeszű vagy, sógor! Hát én tartom a híd alatt, s te belészököl a karfáról. Végre megegyeztek. Az ördög a híd karjára állott, s az atyafi alól tartotta a nadrágot, mint egy zsákot. — Szökjél, sógor! — vezényelte a székely. — Hopp! — lendült az ördög s nyomban megnyekkent a jégen, mert félreugrott a góbé. — Láddeg, a direkciót nem vevéd jól — vigasztalta a székely. Durumó törött lábát tapogatta kínos vigyorgással : — Jaj, be sajog, s be hideg a jég ...! — Hideg biza, mert azt az Isten úgy atta vót — bölcsködött a székely, közben megindult s hidegen s tempósan tanácsot mondott: — Légy csak nyugton, majtég meggyavulsz, amíg elolvad a jég alólad ... Az ördögnek még annyi ereje volt, hogy a partra mászott. S éjjel odafagyott, mint a csutak, s a kedves Nemere szele csak hintette szeme közé a szép-fehér havat. Azóta is ott kuporog az Olt hídja mellett. S beszélik, hogy holdvilágos éjjeleken sűrűn suhognak körülötte a szoknyák, nyughatatlan nők gyönyörűszépre vetkezve heverésznek előtte a havon, a szüntelenül szép kezek simogatják s szerelemre buzdítják. Pedig, Isten látja, még egy fokkal csúnyább is immár, mint az ördög. ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA I