Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
Alig tudtam elszabadulni hozzátok egy kávéra. Hogy is mondják ezt a színháznál? „Táblás ház”. Minden jegy eladva. De így a jó, így érdemes visszajönni. És minderről hallani akarnak. Hogy is volt Párizsban, a Moulin Rouge-ban? Milyen volt a híres meztelen számom a lovon? Milyen a revü Las Vegasban? Már elfárad a szám, annyit mesélek. — Ha jól tudom, egy szürke, pesti, munkáskerületben, Zuglóban ringott a bölcsöd — ha volt. Az előbbi kérdőmondataid olyanok, mint egy vicces menetrend: Zugló, Párizs, Las Vegas. Hány éves voltál, amikor nekiindultál a világnak? — Tizenhét. Az úgy volt, hogy tizenöt éves koromban — akkor a Divatcsarnokban dolgoztam — egyszer az uszodában megszólított egy idősebb hölgy. Nem volna-e kedvem táncolni, színházban? (Kialakult a formám, megvolt a mai magasságom, jó alakom volt, mellek stb.) A hölgy magyarázott, győzködött, hogy utazások, karrier. Ráálltam, két évig tanultam táncolni és aztán elindultam bumlizni, Olaszországba egy tánccsapattal, városról, városra. Olcsó szállodák, sokszor lavórban mosdottunk, röptében kosztoltunk, de számomra kinyílt a világ, ragadt rám a nyelv is. Aztán, a tánctanár. Fehér Sándor duruzsolt, hogy hagyjam a csapatot, táncoljak szólót. Mondtam, hogy kosztüm kell hozzá, meg „nagy szám”, de vállalta. Betanított, előlegezte a pénzt is és behozott a pesti Moulin-ba. Sikerem volt és szerencsém. Pár hét múlva — a számom utón — bejött hozzám egy nő és elmondta: Párizsból jött. a Tabarin igazgatójával, tetszettem, szerződtetnek. Forgott velem a világ. Elmondtam a helyzetem, kifizették az adósságom és vittek. Tizenöt évig dolgoztam a Tabarinben. A háborút is ott vészeltem át. — Pergessük vissza az eseményeket a kezdetre. Egy tizenöt éves lány nem ugorhat fejest a világba. Elengedett az édesanyád? — Nehezen. Apám korán meghalt, anyám mosásból tartotta el a családot. Olyan szegények voltunk, hogy hozzánk képest a templom egere is bankár volt. Ez igazi, békebeli szegénység volt, a napi ennivaló is nehezen jött össze, a rokonok kinőtt ruháit hordtam, hetenként egyszer fürödtem meleg vízben, a teknőben. Anyám nagyon féltett. Leánykereskedéstől, meg a zülléstől. De a főnökasszony, írásba adta, hogy vigyáz rám. — Tulajdonképpen mi vonzott? — Az idegen országok. Imádtam utazni. Most is így vagyok vele. csak visszafelé. Imádok hazautazni. Mindig elhatározom, hogy becsavargom az egész országot, hiszen nem nagy. Most is kerestem a gyerekkoromat. A Telepes utcában, a régi hentesüzletet, a kis mozit, ahová az utcán felszedett jeggyel lógtam be annak idején. Beleestem Pestbe, minden este színház, kézről kézre adnak. — Michel Gyarmathyval mikor ismerkedtél meg? — 1937-ben, Párizsban. A Foliesban megbetegedett egy állandó szólótáncos nő és a Tabarin mellett elvállaltam egy számot, az igazgatóm engedte. — A háborúnál tartottunk. — Nehéz idő volt. Megszállás. Csúnya dolgok. Volt egy nagy szerelmem, orvos volt, zsidó. Én bújtattam. Az igazgatóm haragudott érte. Egyszer bevallotta, hogy nem nagyon kedveli a zsidókat. Aztán hozzátette: „Ezt az egyet még elviselem valahogy a kedvedért. Csak ne hozz bajt ránk, nem érdemes.” Az igaz-ZUGLÓ, PÁRIZS, LAS VEGAS Amit leírok, nem „szabályos” inteijú, hanem egy csevegés visszaidézése, néhány nap távlatából. Ha itt-ott váratlanok a fordulatok, ha egy-egy mondat töredezett, az emlékezet kihagyása a baj oka. Vendégem, Varga Gizi az USA-ban, Miami ban él. Most Magyarországra Párizsból érkezeti: Michel Gyarmathy jó barátja, hosszú időn át munkatársa volt és tőle hozott kedves üzenetet. Mi is a Foliés művészeti vezetője házában ismerkedtünk meg Varga Gizivel, jóízű beszélgetés után úgy váltunk el, hogy Pesten folytatjuk. íme a folytatás. gatót autószerencsétlenség érte, a mulatót megvette a konkurrencia és bezárta. 1956-ban találták ki a lovas-számom, akkor voltam a legjobb formámban. (A színpadon megjelent két ló. Nem élő lovak, de teljesen élethűek. körben forogva. A hátukon meg én, hosszú vörös hajjal, kis fehér bőrnadrágban, kesztyűvel, de egyébként meztelenül.) Egy évig ment, tele volt hírével Párizs. — És a magánélet? Soha nem mentél férjhez? — Dehogynem. Azt is megpróbáltam. Hét évig tartott. A férjem akrobata volt, Londonban ismerkedtünk meg, és házasodtunk össze. — Elváltatok? — Szerencsére. Kedves fiú volt, nagy bohém, ujjai közül a Rostchild vagyona is kifolyt volna. Amit keresett, eldobálta. Az én keresetem is. Ezért aztán békében, barátságban elbúcsúztunk. — így kerültél Amerikába? — Többször is jártam ott, szerződéssel. Táncoltam, a Broadway-en egy francia revüben. Dolgoztam Los Angelesben, Reuo-ban aztán újra Párizsban és Michel meghívott: Las Vegasban szervezett egy Folies-revüt és négy évig az együttesben táncoltam. (Negyven éves voltam, de azt mondták, hogy ugyanolyan szexis voltam és szép, mint húsz évesen. Megcsinálták a lovas-számomat is, ugyanolyan sikerrel, mint Párizsban.) — A pesti család hogyan fogadta a táncosnőkarriert? — Őszinte legyek? Vegyesen. Már amennyit azokban a zavaros időkben tudtak rólam. A revü: szórakoztató ipar, de ha jól csinálják, művészet: látvány, táncok, szép nők. Mára a meztelenséget is megszokták az emberek. Ez nem pornó. A nagy művészek is festettek aktokat. A szórakozás komoly dolog, nagy pénzek fekszenek benne. A közönséget tisztességesen ki kell szolgálni. Soha sem éreztem úgy, hogy nekem ezért gyónni kellene. Dolgoztam, és jól csináltam a dolgot. — Térjünk vissza Las Vegasba. — A revütáncot nem lehet az örökkévalóságig nyújtani, abba kellett hagyni. Vettem egy házat, tipptopp volt. A telep kapujában saját őrség. Az a város nem apácazárda. A szerencsejátékra épült. — Téged nem kapott el a játék ördöge? — A művésznevem Gina Mona volt. A Gina talán rulettezett volna, de a Varga Gizi, — Zuglóból — nem hagyta. Én mindig keményen megdolgoztam minden centért. A kezdeti szegénység nagy emlékeztető. A revü után, nagy éttermekben voltam „hostess”. A vendégeket fogadtam. Nehéz munka, emberismeret kell hozzá és gyors kapcsolás. Évekig csináltam. Aztán jött az öcsém, aki Miamiban élt — szobafestő — és áthívott. Eladtam a házat, vettem egy másikat Miamiban, átépítettük kedvünkre és most ott élek: a kertemmel, a virágaimmal szórakozom. Minden évben átjövök, néhány hetet Michel házában élek Párizsban és hazaruccanok Pestre, ha tehetem. Hévízen is voltam idén, gyógyítgattam a fájós lábaim, kipróbáltam az iszapfürdőt is. Michel visszavár Párizsba. Elmegyünk együtt Velencébe. Megsétáltatom, szüksége van rá, a barátság kötelez. Vendégem elutazása előtt — hiszen ez az írás nem interjúnak készült — megmutattam, amit írtam. ..Harangozzák a végét. Záróra, utazom.” — mondta. De azért elolvasta és elgondolkodott. Ez az érdekes ember én lennék? Ki hitte volna?” SZÁNTÓ MIKLÓS FOTÓ: NOVOTTA FERENC 43
