Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-07-21 / 14-15. szám

— Kivel? — Ne vétkezzél, nő! — mert csak az ujjai fagyának kézihez. (Pedig csakugyan költött a székely, mert úgy történt, hogy csípős éjjel a szeretője hó­na alá dugta két kezét a legény, szépen ott­felejtette, s ami ujjahegyeiből túlfelől kilát­szott, azt vette el csupán a hideg.) Amint javában mentek, az ördög egyszer megállt egy kocsma előtt. — Én ide bémegyek melegítőre. — Kezd eszed lenni — helyeselte a székely s béfordultak serényen. Bent szép menyecske fogadta: valahogy volt, de már a látása is kívánság volt. — Hojzál fodormintást! — rendelkezett a székely. Aztán újra: — Szarvad is van, mint nálunk a bihalnak. — Neked is van, csak befelé nőtt a fejed­ben. — Beszédnek megjár. — Ha nem hiszed, nézesd meg a doktorok­kal. — Okos vagy, mint a hengeredé kő. Tovább megint kezdte a székely: — Farkad is van, mint a bak-nyúlnak. — Ez nálam a barométer. itt. A menyecske vállára esett: — Bár ne fogná még ilyen helyzetben is a csúfság ... édes eggyem ... — Erős üdő! — pöffeszkedett a csíki em­ber, de érezte, hogy valami lesz, mert nem az ő vére se már. Az asszony kerülgette tovább kigyúlt, ?rc­— Jaj, nem tudom mi lele, de szeressen kend, ahogy győzi!... S kezdte győzni a székely. Az ördög' lázasan izgett-mozgott a kulcs­lyuknál s felindultan szidta magát, hogy oda­­adá ezt a drága asszonyt s tehetetlen izgalom­mal mondogatta: — Mégis csak több esze van a madarasi szé­kelynek ... Mikor az atyafi visszajött az asztalhoz, erős pír égett az arcán és somolygott édesen, mint a gyermek, aki titokban mézet evett. — Lángol az orcád! — célzott az ördög. — Tüzet tevék — költött a másik. — Jere, mert meggyül a ház. Kijöttek s mendegéltek szótlanul. A madarasi ember megállóit háza kapuja előtt. — Hazajövénk, örmén testvér. — Akkor csalás, mert az nincs egy méter. — Te megháborodtál. — Hol ész van, ott a háborodás. Immár kezdettek összemelegedni. Az ördög­nek igen tetszett ez a székely, s feltette ma­gában, hogy addig nem tágít mellőle, amíg meg nem kísérti, s ki nem tanulja egészen. A szörnyű hidegben sűrűn fújta markát a székely s dörzsölte össze ujjait. — Még úgy járok, mint a karczfali legén — magyarázta közben. — Megint költesz, látszik, hogy székely vagy. — Ez tisztaigaz. — Mi igaz? — Hát az, hogy a karczfali legén összefa­gyott volt valakivel. Az ördög addig fondorkodott, míg gyónó­társát helyben kísértésre szánta, s valamit tett látatlanul, de égni kezdett az asszony is, mint az eleven szén, fúrt a székelyt kerülte: valami úgy gyötörte. Egyszer aztán odasúgta: — Jöjjönsze utánam! — Forgósatta... — csodálkozott az ember, de ment sebesen s ahol eltűntek, a szoba aj­taját magukra is húzták. Hamar odaugrott az ördög, s félszemét a kulcslyukhoz találtatta, hogy lásson is min­dent. — Szüvem-lelkem emberem! — kezdte me­legen a menyecske. A székely tempózott, mintha nem értené a dolgot: — Ha beteg vagy, főtt burjánnak levit idd... — Módos házad vagyon, hallod-é?! — Miből s hol lehetett, ügyekeztem. Az ördög emelgette helyben a lábait szapo­rán: — A hideg mingyárt megveszen. — Jer bé s fűttözzél meg, barátságval mon­dom. — Köszönettel fogadom — állott rá a csal­fa, mert éppen ezt akarta. Mikor beléptek, az asszony egy könyvet kí­nozott, de amint meglátta a rusnya ördögöt, nyomban leejtette saját állával együtt. — Az örmén cimborám, együtt tisztulánk — ajánlta bé az ura. Az ördög elevenen viselkedett, kacagott is folyton az asszonyra, ki már állhatta őt egé­szen. v 41

Next

/
Thumbnails
Contents