Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-07-21 / 14-15. szám

alamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag s angyal lett belőle.

Így osztán egész Csík ördög nélkül maradt, ami mégis suta állapot egy ilyen híres országban.

Jámbor atyámfiai tudván, hogy setétszemű dolgokban mindig gondja van az Úrnak a Küküllő, s az Olt vidékire, a pótlásban nagyon hittek, s nem hiába. Mert történt, hogy egy havas vihar után magához rendelte a Gondviselő szent Habakukot, s így szólt neki hidegen:

— Állítsd elém Durumót!

Durumó a leghíresebb ördög volt, s szerfelett elevenvérű, hiszen hírejárt az egész pokolban, hogy szép feleségét, ki rútul egy vámossal megcsalta, csóréra vetkeztette, s beléölte a Szent Anna-tóba.

— Szolgálatra béosztottalak s Csíkországban leszel halálig — rendelte neki az Ür.

— Nagyon jól van — mondta az ördög s nyomban belészökött az űrbe, s mint egy fekete macska, felső Csíkban talpraesett a földön. Vette az irányt mindjárt Madaras felé, s ahogy jóreggelre a végibe ért, hát csontosábrázatú székely jő szembe véle. Szúrósan egymásra néztek, s továbbmentek, hanem igen feltűntek egymásnak, s nem tudták megállani, hogy néhány lépésről vissza ne nézzenek.

Az ördög elvigyorodott, a székely csúfságnak vette, belékötött.

— Jere visszábbacska, te rusnya béka!

— Hehe — kacagott Durumó, s már tellegette szőrös lábait arrafelé.

— Ember vagy-é, vaj mi a kecskebéka? — kérdezte a székely.

— örmén vagyok — hazudott a csúf.

— Bizonyosan a füstről jősz — csúfondároskodott a másik.

— Én jövök, s te hova mész ilyen ékesen? — felelt tömötten az ördög.

— Gyónni indulók s neked sem ártana, ha belsőd is ilyen ijesztő.

— Jere hát! — állott rá a ravasz, s már aprítottak a csikorgó havon.

A székely csak pislogtatott arra hunyori félszemével s mondogatta magában: no, nézz oda, ez az örmén eppen olyan, mint egy kanördög.

— Hiszed-é az idvességet? — kérdezte a templom előtt az ördög.

— Hogy a békába ne hinném, tán avvégből romlottam ide.

— Én nem hiszem — ellenkezett a másik.

— Heába is hinnéd, úgysem idvezülsz.

— Ha akarnám, igen.

— Biza nem, mert ha ilyenekkel töltenék meg a mennyországot, akkor nem hínák úgy.

— Hát hogy?

— Éj ország.

Az ördög már látta, hogy bajos dolga lesz ezzel a székellyel, azért bolondul rázni kezdte a fejét, hogy frissüljön az esze.

— Mit csinálsz? —• kérdezte ámulva a madarasé

— Meleget fejlesztek.

— Bolond is vagy, látom.

— Hát te mi vagy?

— Én székely vagyok.

— Hunn-eredék, úgy-é? — kacagott tudománya mellett az ördög.

— Nem meredék, hanem ember, te bolond.

*

Tamási Áron

(1897-1966)

Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja immár éppen olyan klasszikus „bölcsőhelye" irodalmunknak, mint Kiskőrös, Nagyszalonta, Érmindszent vagy Rácegrespuszta. „Van nekem egy falum - olvassuk az író költői szépségű vallomásában. - Némelykor, ha lelkemmel burkolom magamat körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, amikor még Isten szándékában laktam. Máskor szülőmnek érzem, aki csillagos téli estén, szomorú-mókás mese után fogant engem ..

Tamási Áron szülei kevés földön gazdálkodó földművelők voltak. Székelyudvarhelyen érettségizett, majd az I. világháborúban - önkéntesként - az olasz fronton szolgált. 1922-ben a Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát, majd három évet töltött az Egyesült Államokban. Nyugat-Virginiában élt, banktisztviselőként dolgozott. Innen küldte haza első drámáit, elbeszéléseit.

„Egy-egy villanás sohasem fejezhette volna ki elégségesen; ő a sok-sok villanás embere” - jellemezte őt találóan Babits. Tamási szinte valamennyi műfajban maradandót alkotott. Novelláiban (Lélekindulás, 1928), regényeiben (Ábel a rengetegben, 1932) és drámáiban (Énekes madár, 1934) egyszerre vannak jelen a tragikus sorsok és a derűs, játékos színek. A század eleji székely falu nyomorúságos valóságával az ott élő „kisemberek” belső gazdagságát állítja szembe. Szürrealizmusa, költőisége Claudel-éhez, népisége Garda Lorcáéhoz hasonlítható. Illyés figyelmeztetése ezúttal is megszívlelendő: „Nem a halinás, a ravasz, a góbé eszejárású írótípust kell ábrázolni, nem ez volt. A komoly, európai nagyságú művészt."

A harmincas években zenitre érkező író tagja lett az Erdélyi Helikon szerkesztőségének.

Tamási demokratikus, népi programot hirdető publicisztikai írásait a „Virrasztás” című kötet gyűjtötte egybe, 1943-ban. Ezek az esszék, vallomások az idén újra napvilágot láttak a Szépirodalmi Kiadónál; ezúttal „Jégtörő gondolatok" címmel.

A második világháború utolsó hónapjaiban Bajor Gizi villájában - mely azóta Színészmúzeum lett - rejtőzködött az író. Kolozsvárról végképp Budapestre költözött; az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője lett. Az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi hétköznapjait megelevenítő ifjúsági regényéért (Hazai tükör, 1954) Kossuthdijjal tüntették ki.

A nagybeteg író - miképpen a Halállal „komázó” novellahösei - maga is „kifog” a végzeten: írni, gépelni már nem tud, ám Ágotának, feleségének tollba mondja utolsó, befejezetlenül maradt művét, a „Vadrózsa ága” című memoárt (1966). Végakarata szerint szülőfalujában helyezték örök nyugalomra.

Népszerű regényhőse, Ábel vallotta :

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne ..

Az „Ordögváltozás Csíkban”-t 1925-ben, New Yorkban írta. A népi szálakkal átszőtt, pajkosgunyoros novellában jelen vannak Tamási Áron örökkön visszatérő nagy témái: a szülőföld fényei és a népmese lebbenése.

BALÁZS ADAM ;

A szenteltvíznél megmártotta az ujját a csíki ember.

— Üsd belé te is! — tanácsolta társának.

— Én nem tudok úszni — húzódozott a gonosz.

— Mondsza a papnak, mert ő egyszeribe megtanít.

A gyóntatószék előtt egyezkedni kezdtek.

— Menj te előbb! — mondta a székely.

— Mennék, de vizsgálatlan még a lelkem.

— Nohát láss neki! — biztatta az atyafi, s azzal bément a szentillatú fülkébe. Sokáig suttogtak. Az ördög hegyezte a füleit, s hallotta jól, amint a pap korholja a székelyt s a lelkére köti, hogy a feleségein kívül a többi asszonyembertől férhessen el.

— Fogadom a jobbulást — fejezte bé végre, áhítatosan jött, de nem tudta megtagadni magát, s az ördög mellett hátrafelé biccentett a fejével:

— Éppen jókedviben kapod.

Durumó is bésompolygott, de óvatosságból arcát tenyerével, hol tehette, fedezte, nehogy ráismerjen a pap.

— Nem tudok gyónni — kezdte kereken.

— Mit beszélsz? — lepődött meg a madarasi pap s átkukkintott a rácson. így is nézte, úgy is nézte a furcsa embert: valami vén szénégető, gondolta s már szelídebb lett.

— Káromkodott-é? — kezdte.

— Nem én.

— Böjtölt-é?

— Igen én.

— Fajtalan volt-é?

— Vén vagyok.

— Valamit csak vétett?

Az ördög lesütötte a fejét, mintha nagy bűne volna.

— Tán valakit megöle kend ?!

— Szegény örmény vagyok, embert nem ölök — hárította el a nehéz kérdést.

— Ha nem bűnös, mért jött ide?

— Az angyalokat bosszantottam sokszor.

— Ezt nem értem.

— Akkor nincs egyéb.

Végre kiegyeztek, s így eresztette el a pap:

— Kend az első angyal Csíkban, menjen Isten hírivei! De valamit mondok: máskor mosdjék meg, ha gyónni jő.

Vígan jött az ördög, hiszen már tudta, mivel kell kísérteni a madarasi embert: csupa fejérnéppel, s nem egyébbel.

Megállt a székely előtt, s dicsekedni kezdett:

— Kérdezd meg a papot, mi vagyok én.

— Hát mi vagy?

— Hát én vagyok az első angyal Csíkban.

— Ragyogsz es azonmódúlag.

— Nem üsmerek mókát! — uraskodott tovább.

— Jere s ne ágálj, hanem legyünk el szeretetvel.

Kijöttek a templomból s a Nemere szembecsapta velők a havat. A madarasi ember führe húzta sapkáját, s mentek szótalan.

Végül mégsem tudta megállni a székely, hogy egyet-mást szóvá ne tegyen.

— Milyen szőrös vagy! — kezdte.

— Jól fog a hidegben.

— így jöttél a világra?

— így— Borzasztó.

— Borzasztó.

— Beretválni tégedet.

• •