Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
I Itt a nyár és a Pestre látogató piros-fehérzöld jenkik között ez idén is feltűnik majd egy fekete hajú, olasz tenoristának kinéző zömök jelenség, barátságos mosollyal, kit ismeretlenek is így üdvözölnek a Körúton: „Halló, Carelli úr!... Hallottam a rádióban!” Ilyenkor tovább mosolyog, szerényen. Megengedheti magának, ellentétben számos kartársával, kiknek sajtóügynököt kell bérelniük ahhoz, hogy ők maguk szerények lehessenek. Egyetlen élőlényt ismerek csak, kinek szabad rosszul kiejteni Carelli nevét: ez Budai Annuska, a New York-i Fészek Klub házvezetőnője. Tíz éve főz és sürög ott és azóta is rendületlenül „Corelli-művészúrnak” hívja. Sem Gabi, sem a a néhai Archangelo Corelli nem tiltakozik. Aki azonban azt várja tőlem, hogy „feljátszszam” e „művészurat”, csupán, mert barátom, csalódni fog. Shakespeare-t persziflálva: csipkedni jöttem Cézárt, nem dicsérni! Carelli nem Pavarotti, sem Placido Domingo. Csak kitűnő hangú, komoly, iskolázott, művelt tenorista. A Metropolitan Operába csak tízévi, sokszor keserves amerikai élet után jutott el. Jó, de kicsi társulatokkal való fárasztó turnézások, közép- és dél-amerikai banánköztársaságokban, Kanadában, USA-vidéken, ahol minden kilométer távolság a pár nagyvárostól 20 évnyi hátrálást jelent időben. A saját mesterségében, a saját színvonalán, ő is átment a küzdelmeken, mellőzéseken, a „majd meglátjuk ... talán jövőre” — válaszokon, amelyeken a magunk keretei között, mind átmentünk. Nemcsak a dollár nem hever itt a járdán (sosem is hevert), de a művészi siker sem. Minden fókára tíz eszkimó ugrik — legalábbis ott, ahol megéri. S amikor a teljes elismerés végre megjön, mindenki azt hiszi, hogy az illető tegnap született. Aki erről a tárgyról további részleteket akar, olvassa el Carelli önéletrajzát. A „Met” egyik karmestere magyarázta nekem, hogy ha egy operaház csupa világhírű sztárénekesből állna, egy hónappal később becsukhatna ... „Sztárt — mondta — mindig kapni. Csak pénz kérdése.” De semmilyen operaház nem létezhet rendes, komoly, felelősségtudó és természetesen jó hangú szabályos tagok nélkül. Akik nem késnek el, nem hisztériáznak, nem primadonnáskodnak és intrikálnak, akik szorgalmasan bővítik repertoárjukat, akikre mindig számítani lehet, ha kell, egy utolsó percben való beugrásra, egy produkció megmentésére, fiatal kezdők nevelésére, s a sztárok alátámasztására. Carelli egyik kedvenc témája, könyvében is megírta, hogy hány előadást mentett meg, csak mivel kétszer annyi szerepet tudott fejből, esetleg próba nélkül is, mint amennyire szüksége volt fellépéseihez. „A szolid Carelli” így hívták a díszletek mögött. És joggal. A szolid reputációval együtt persze a termet is nőtt. Tenoristáknál ezt diszkréten „rekeszizomnak” hívják. S amint az évek múltak, egyre inkább kezdett hasonlítani nagy barátjához és tanítómesteréhez, Benjamino Giglihez. Ennek mindenki örült — Giglit is beleértve, aki Carellit 1934-ben fedezte fel Pesten. Később, Itáliában ellenőrzése mellett és az általa ajánlott legjobb énektanároknál képeztette. Szinte fogadott fiának tekintette. Később például, egy operaszezon előtt mérges levelet írt az egyik igazgatónak, hogy miért nem tettek a programjukra olyan operákat is, melyek Gábor Carelli, „mio protetto” repertoárján is szerepelnek? Gigli rokonszenvének egyik forrása a meglepő hasonlatosság volt közöttük, de ennél inkább énekhangjuk hasonlósága is. „La mia voce giovanile!” Az én fiatalkori hangom! — kiáltott fel Gigli az első próbaénekléskor. Máris nyert ügye volt Gábornak. Milyen húszéves kezdő kis énekes álmodhatott ennél többről? Akkor a texasi s egyéb vidéki iskolai auditóriumokban tartandó 1— 2 napos „operaszezonokat”, végtelen vasúti utazásokkal, még a jövő fátyla fedte. Ha, Gigli és Carelli 1934-ben Budapesten Carelli a motolla amint Gigli jósolta, Carelliból „olasz énekes lesz” (ami akkor kézenfekvő volt), soha nem kerül sor Texasra, Chilére, San Salvadorra, s végül a Metropolitanre. De Hitler nála is felborította a terveket. Jött Amerika. De még ide is Giglivel egy időben érkezett. Jó pár zeneművészt ismerek, akik azt hi-Carelli - Gigli fényképével otthonában szik, hogy a világ körülöttük forog. Carelli Gábor az, aki — ellenkezőleg — megállás nélkül forog a világ körül. Mindenkit ismer. Mindent tud. Mindenre vállalkozik. Senkinek sem mond nemet. Mindig siet valahova, vagy rohanva érkezik valahonnan. Örök fekete akadémikusruhában, ami nála szinte egyenruha, pontosan, mint az expresszvonat — és szédítő udvariassággal kezelve mindenkit, még azt is, akit nem szeret. — Mit csinálsz a nyáron? — kérdezem. — Oh, — veti oda — előbb Chilében vendégszerepelek, majd Finnországban és Leningrádban turistáskodom (az Ermitázst akarom látni). Onnan Budapestre, tanítani a nyári zeneszemináriumon majd egy szafari következik Kenyában. — Csak sokáig bírja még! — sóhajt Veres Kató, a húga. Szeptemberre persze vissza kell érnie New Yorkba, mert tanár is a Manhattan Shool of Music zeneakadémián. Ebbe a teljes embert igénylő munkába „vonult vissza” a Met-ből, nem is említve a magántanítványait a lakásán. Október elején nyitja meg újabb szezonját a Fészek Klub, amelynek fáradhatatlan elnöke. Ez egymaga annyi munkát ad, hogy egyetlen más tag sem hajlandó elvállalni: évi 20—30 érdekes előadót találni; nagy diplomáciával egyensúlyozni a jobb- és baloldali előadókat; csendesíteni a megrögzött kifogásolókat és vitatkozókat — mint például engem is. így pereg Carelli, mint a motolla, a perpetuum mobile, repülve a föld és önmaga körül, koncertezve, barátkozva, fogadásokon nyájaskodva. Bartók-szobrot szerezve Pestről, a Columbia Egyetemre és még minden ... S mindehhez még alig 69 éves, nőtlen „lehetőség”. Minden ismert művészről keringenek pletykák. Pesten például, a harmincas évek végén körbe ment a „megbízható” hír a szerkesztőségekben, hogy ugye, könnyű Carellinek, mert titokban milliomos rokona, Krausz Simon bankár finanszírozza külföldi tanulmányait. Jól hangzott és el is hittük mind. A baj csak az, hogy egy szó sem volt igaz belőle! Carelli ma is nevetni kezd, amint magyarázza, hogy Krausz Simi, sajnos, nem volt rokona, még csak nem is ismerte. Nevelésének költségeit csak saját apja — dr. Krausz Béla, jónevű, tehetős pesti ügyvéd, Heves megye tiszteletbeli főügyésze — izzadta ki, ő küldte külföldre, de azzal a feltétellel, hogy jogi doktorátust is szerez ... „ugye, kvázi, legyen egy tisztességes mestersége is”. így lett belőle doctor juris Krausz Gábor Pál, mielőtt nevét, Gigli javaslatára, megolaszosította volna. Mint tudjuk, ez az év a New York-i Metropolitan Opera századik születésnapja. A több órán át tartó, óriási jubileumi hangverseny végén a társulat minden aktív vagy visszavonult tagja felsorakozott a színpadon. Ennél „csillagosabb” firmamentumot még nem láttunk nézőtérről. Jó érzés volt, a többi magyar származású művész mellett, ott látni. Carelli Gáborunkat, ma már Gigli kiköpött másaként, a jól ismert szerény mosollyal. Május a Manhattan Music Shoolban a vizsgák hónapja. Nyolc órai zsűrizés után elég kimerültén indult haza. — Nehéz lehet — mondtam —, napokon át koncentrálnod, közepes vagy akár jó „zenére”. — Az is fárasztó — felelte —, de legfárasztóbb a felelősség, hogy egy igazi tehetséget a kezdeti hibák ellenére is felismerjek. Ebben a mondatban benne van az egész ember. HACKETT D. GABOR FOTO: G. D. HACKETT GENERAL PRESS FEATURES 39
