Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
I valóság A magyar politikát a húszas években, az első világháborút lezáró trianoni békét követően, 1921-től 1931-ig miniszterelnökként gróf Bethlen István irányította. Tevékenysége tehát egy fontos évtized történetét jelzi-minősíti, amelyben a cél az összeomlott ország talpraállítása volt. Ezt a belpolitika terén a hagyományos hatalmi viszonyok konzerválásával, a korábbiaknál azonban konszolidáltabb módszerek, eszközök alkalmazásával kívánta elérni. Az utóbbiakról, pontosabban a koncepció egyik részéről szól Saád József tanulmánya, amelynek címe: „A Bethlen-restauráció és a társadalmi önismeret igénye — Fejezet a Horthy-korszak reformszociológiájának történetéből”. E téma közege a magyar vidék, az agrárország bázisa, amelynek tetemes népessége rétegeket alkot és az érdekeknek megfelelően különböző véleményeket képvisel. Következményként tehát — az elvesztett háború okozta sokk hatására — az okok és okozatok felderítésének vizsgálatában álláspontok és személyek konfliktusainak helyszínévé is válhat, akadályt állítva a hivatalos politika érvényesülésének, amely a restauráció pilléreinek az egységet és a mértéktartást tekinti. „Az oknyomozás feladatát ezért — állapítja meg és ismerteti tényszerűen a szerző —, inkább a kormányzat vállalja magára: olyan új intézményeket alapít, amelyekben a konzervatív agrárideológia alapján folytatnak reformista társadalomvizsgálatokat” A tanulmány a továbbiakban tételesen sorolja fel az új intézményeket és tárgyilagosan ismerteti tevékenységüket. A Faluszövetségről elmondja, hogy azt ugyan a földreform keltette feszültségek levezetésére és a falu társadalmának ellenőrzésére alapították, de helyi fiókszövetségei szerepet vállaltak a kulturális élet, a szakmai gazdatanfolyamok, a népegészségügyi felvilágosítás megszervezésében, a falufejlesztési megmozdulások — zöldkeresztes kutak, villamosítás stb. — felkarolásában, nem utolsósorban a föld- és házhelyosztás körüli visszaélések elsimításában. Egyik vezetője, Bodor Antal, a régi agrárius műfaj, a falumonográfia felújítását a vidéki értelmiség honismereti tömegmozgalmává kívánta fejleszteni. A szakszerű falu- és népismeret műhelyeként jött létre a Budapesti Műszaki Egyetem KözSAJTOTÜKÖR Bethlen-restauráció és reformszociológia — A nemzetiségi magyar irodalmak magyarországi befogadása — Hungarológiai bibliográfiák, recenziók gazdaságtudományi Kara, azzal a fő céllal, hogy — idézzük a kar első doktoravatási ünnepélyén elhangzott dékáni beszédből —, „a magyar nemzet vezető rétegei a gazdasági tevékenységben éppoly egyenrangú és méltó hivatást keressenek, mint aminő a múltban a hadviselés és a közigazgatás volt”. A területi mezőgazdasági kamarákról szólva a szerző önálló bekezdésben foglalkozik a Duna— Tisza közi Kamara igazgatója, Gesztelyi Nagy László munkásságával. Kutatásai, tapasztalatai alapján írt publikációkban hívta fel a közfigyelmet a tanyasi térségek nyomasztó elmaradottságára, a tanyasi lakosságban a tuberkulózis, a trachoma és a venereás betegségek minden európai mértéket meghaladó pusztítására, továbbá arra, hogy a tanyavilág népessége a községeknek csak adót fizető, de a közszolgáltatásból kirekesztett polgársága. Gesztelyi Nagy László az uradalmi cselédség, a földmunkásság sorsát is érzékelte. A Debrecenben megjelenő folyóirat Pomogáts Béla „A magyar nemzetiségi irodalmak hazai befogadása” című tanulmányát közli. Az írás a témát sokoldalúan bontja ki, vizsgálja: hangsúlyosan időben és térben, az egyetemes magyar irodalom nézőpontjából, rámutatva a „magyar kultúrák, magyar irodalmak” kutatói előtt álló feladatokra. Recenziónk ezért a szerző eszmefuttatásából azokat a megállapításokat, gondolatokat emeli ki, amelyek a tágabb diaszpórában születő magyar irodalommal is érintkeznek. Pomogáts Béla a szomszédos országok magyar irodalmának itthoni befogadásában — a történelem és az irodalomtörténet párhuzamos folyamatában — fontos állomásként hivatkozik az Írószövetség 1968-as tanácskozására, az eszmecsere vitájára, amely előbb utat kínált, később kaput nyitott, majd a hetvenes években már az integrációban is eredményt hozott. A magyarországi folyóiratok, könyvkiadók, színházak fórumot kínáltak-teremtettek a romániai, szlovákiai, jugoszláviai, kárpátukrajnai, továbbá a nyugat-európai és tengeren túli magyar irodalmak alkotásainak is, s manapság már „egészen természetes”, hogy a kulturális nyilvánosság — a művelődéspolitikai felismerések, a hazai irodalmi tudat átalakulásának következtében — az újabb magyar irodalom itthoni alkotó egyéniségei mellett a külföldi magyar irodalmak kiváló képviselőinek is nagy teret ad. A tanulmány az „egyetemes magyar irodalom” fogalmában is állást foglal. Pomogáts Béla véleménye szerint a legpontosabb meghatározás Görömbei András irodalomtörténész érdeme, aki irodalmunk sajátosságát így fogalmazza meg: „Az egyetemes magyar irodalom magába foglalja az összes magyar irodalmat, a magyarországit, a nemzetiségi magyar irodalmakat és az emigráció magyar irodalmait.” Ennek következtében — vallja a szerző — nemzeti irodalmunk irodalmi köztársaságra hasonlít, amelyben az egység és a különbözés egyaránt jelen van: az egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális sajátosságaiban; a különbözés az irodalom társadalmi feltételeiben, a helyhez és időhöz kötődő valóságos feladatokban. A szerző a továbbiakban a kettős kritikai mérce jelenségét bírálja, azt, hogy itthon nem egyforma mértékkel mérjük a magyar irodalmak teljesítményeit. A hazai magyar irodalom szigorúbb, a külföldi magyar irodalmak enyhébb megítélését két okból is károsnak tartja, egyrészt azért, mert az egyetemes magyar irodalmiság értékrendjét teszi bizonytalanná, másrészt azért, mert a szomszédos országok és a tágabb diaszpóra magyar írói „felelős, érdemi és elemző” kritikát várnak a hazai irodalombírálattól. Pomogáts Béla fontosnak tartja, hogy a külföldi magyar irodalmak, magyar kultúrák — áramlatok, jelenségek, jelentős alkotók — tudományos szintű számbavétele, értékelése mielőbb megkezdődjék. (1984. évi 5. szám.) Hungarológiai Értesítő A folyóirat, amely évente két alkalommal jelenik meg, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság orgánuma. Tartalmát tekintve információs kiadvány, a hungarológia nemzetközi művelői, a különböző érdeklődésű szakemberek tájékoztatására. Jellege miatt tehát népes olvasótáborunknak minden bizonnyal csak egy csekély töredéke ismeri. Mindezek ellenére úgy véljük, hogy kétszeresen is illendő kötelességünk szólni a folyóiratról: eddig öt évfolyama jelent meg, olvasói pedig — közvetlenül és közvetetten — fontos szerepet töltenek be Magyarország és a nagyvilágban élő magyar diaszpóra közötti kapcsolatok ápolásában, erősítésében. A legutóbbi szám első írása nekrológ; ebben Béládi Miklóst, a társaság főtitkárhelyettesét, az Értesítő alapítóját és főszerkesztőjét Klaniczay Tibor búcsúztatja. Ezt rövid, mérleget is közlő, programot is tartalmazó bevezető követi. Ebből megtudható, hogy a folyóirat I—IV. évfolyama 1273 — 917 hazai és 356 külföldi kiadású — magyarságtudománnyal foglalkozó könyvről publikált ismertetést, továbbá a magyar irodalomtudományi, nyelvtudományi és néprazj tudományi bibliográfiák együttes közlésével nem csupán szakági bibliográfiát pótol vagy juttat el a világ bármely táján élő kutatókhoz, hanem közvetít is a tudományszakok között, a jelenkori nemzetközi igényeknek és feladatoknak megfelelően. A következőkben a folyóirat könyvismertetéseket közöl, majd a hungarológia világából, a társaság szervezeti életéről és tudományos tanácskozásokról publikál beszámolókat. A könyvismertetések ezúttal a magyar néprajz témakörében megjelent hazai és külföldi kiadású könyvekről szólnak. Az utóbbiakat Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, az Egyesült Államokban, Hollandiában, a Német Szövetségi Köztársaságban és Olaszországban adták ki. A folyóirat utolsó részében „Külföldi irodalmi hangfelvételek” gyűjtőcímmel ad válogatást. Határ Győző magnókazettáiról szólva a recenzens megemlíti, hogy a nyugati magyar irodalom jelentős része magánkiadásban, az írók-költők saját pénztárcájához mérve jelenik meg, s az évek során házi műhelyek alakuktak ki, amelyeknek célja — a könyvek előállításán kívül —, a művek népszerűsítése ilyen-olyan formában. Határ Győző magnókazettáiról, amelyek az életmű keresztmetszetét adják, a többi között ezeket írja: „Nem tévedés, a költő-drámaköltő-regényíró-filozófus Határ Győzőnek saját kazettaszínháza van: önálló, mindenkitől jól megkülönböztethető színháza, melyben a hangé a főszerep. Ezek a versek, versszövegek valójában minidrámák, több hangra írott kompozíciók.” A hangokat Határ Győző és felesége, Prágai Piroska szólaltatja meg, nyolc-tíz hangszínnel, s a hanggal való alakítás, játék az igazi színház élményét nyújtja. (1983. évi 1—2. szám.) K.GY. 37
