Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-07-21 / 14-15. szám
f Svédországban minden bevándorló és ott letelepedő család gyermekének jogában áll, hogy „örökségként kapott” anyanyelvét az iskolában sajátítsa el. Ily módon — hozzávetőlegesen — ötven (anya)nyelvet tanítanak országosan, s köztük a magyart is. Hetven-nyolcvan ott élő magyar pedagógus végzi áldozatos munkáját immáron tizenhárom esztendeje. 1983. tavaszán svéd oktatási delegáció járt hazánkban, s az Anyanyelvi Konferencia Védnökségével, valamint a Művelődési Minisztériummal egyezményt írtak alá a svédországi magyar nyelvtanárok képzésében való együttműködésről. Ennek értelmében a svéd intézmények a most záruló tanévben két egyetemen tették lehetővé magyar nyelvtanárok számára, hogy nyelvészeti és módszertani előadásokat hallgassanak. A magyar fél vendéglektorokról, háromhetes magyarországi továbbképző tanfolyamok, előadások, általános iskolai és óvodai látogatások szervezéséről gondoskodik. Magyar részről Lőrincze Lajos professzor, a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége elnöke látta el kézjegyével az egyezményt. Vele beszélgettünk. — Nemrégiben érkezett haza újabb svédországi útjáról. Mi történt az elmúlt egy esztendő alatt? Miről folytatott tárgyalásokat mostani útja során? — Az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége az elmúlt évben is folytatta tevékenységét, amelynek alapvető célja az, hogy segítséget nyújtson a határainkon kívül élő magyaroknak, magyar származásúaknak a magyar nyelv ápolásában, megőrzésében. Ami ezen a téren történt, az megfelel a szóban forgó megegyezés szellemének, támogatja a közös törekvéseket. De nem mondhatjuk a frissen aláírt egyezmény következményének, hiszen folyamatosan, hosszú évek óta fáradozunk azon, hogy idehaza nyelvtanulási-gyakorlási alkalmakat teremtsünk, szervezzünk a kint élő magyar gyerekek számára. Dolgoztunk egy új tankönyvcsalád megalkotásán is, amelyből — mert erre is nagy igény van —, azok tanulhatnak, akik már semmit se tudnak magyarul. A debreceni tanártovábbképző tanfolyamot természetesen tavaly is megszerveztük. — Ami a mostani találkozást, találkozásokat illeti, az volt a cél, hogy a Svédországban működő „anyanyelvi tanárok” továbbképzésének soron következő feladatait, gondjait megtárgyaljuk. Mi az, amiben mi segíteni tudunk, s konkrétan: hogyan készítsük elő azt a háromhetes tanfolyamot, amelyet mi rendezünk a közeljövőben Magyarországon? — Ez a tanfolyam szerves része annak a kétéves képzésnek, amely az elmúlt ősszel indult el Malmőben és Stockholmban. Találkoztunk és beszélgettünk a továbbképzést szervező tanárképző főiskolák svéd illetékeseivel és a tanfolyamot közvetlenül irányító magyar — külföldön élő magyar —■ szakemberekkel is. De részletesen megtárgyaltuk a kérdéseket a tanfolyam résztvevőivel is. Elég nehéz, szinte lehetetlen egy-egy ilyen tanfolyam optimális, mindenkinek az igényét, kívánságát kielégítő munkarendjét, programját kialakítani, milyen arányban kapjanak helyet a szakmai ismeretek (magyar nyelv, irodalom, történelem stb.), milyen helyet biztosítsunk a tanítás módszertanának, továbbá, ami szintén nagyon fontos, hogyan tudjuk biztosítani a tanfolyam résztvevőinek azt, hogy a mai magyar kultúrális-gazdasági-belpolitikai életből is kapjanak ízelítőt, vagy — ahogy az egyik vezető fogalmazott: „föltöltődhessenek magyarságélménnyel”. — Tavaly Debrecenben, a pedagógus-tovébbképző tanfolyamon 38 nyelvoktató vett részt, közülük feltűnően magas számban, mintegy 26-an Svédországból érkeztek. — A debreceni tanfolyamon mindig is a svédországiak jelentek meg a legnagyobb SMBMII-számban. A magyarázat természetes: Svédországban helyeslik és anyagilag is támogatják a bevándorlóknak azt a törekvését, hogy anyanyelvűket, kultúrájukat, szokásaikat megőrizzék. A Debrecenbe látogató svédországiak többsége fizetett alkalmazottként már több éve részt vállal ebben az anyanyelvi programban. — Űtja során, gondolom, magyar egyesületekhez, klubokhoz is ellátogatott... — Éltem a lehetőséggel, hogy minél több olyan magyarral találkozzam, aki ugyancsak szívesen találkozik velem. Jó hangulatú, találkozásom volt például Göteborgban a magyar énekkar tagjaival és a magyar szülőkkel; szép műsor előzte meg a magyar nyelv mai gondjairól, s a nyelvmegőrzés lehetőségeiről szóló előadásomat, utána a közel száz hallgató alig akarta abbahagyni a kérdéseket. Ismét találkoztam a stockholmi Magyar Ház tagjaival. Tavaly már jártam náluk: meghívásukra több előadást tartottam akkor az egyesületben. Most egy régi filmet mutattam be, amelyen Kodály Zoltánnal beszélgetünk nyelvi gondjainkról. Kellemes találkozásom volt — szintén nem először — a Svéd—Magyar Kultúrklub tagjaival is. Ennek az egyesületnek a vezetőjével s több tagjával idehaza is gyakran találkozom. Azt az ügyet, amelyben én „utaztam”, szinte kivétel nélkül fontosnak tartják, lényeges véleménykülönbség nem volt köztük. — Svédországban a sajtóban, a rádióban és a televízióban állandóan szereplő téma az anyanyelv oktatásának fontossága, az óhazai kultúra ápolása, megőrzésének támogatása. Egy közszájon forgó szólás úgy tartja, aki két nyelven beszél — két embert ér. De arról már kevesen ejtenek szót, hogy az aktív kétnyelvűség a kulturális választás lehetőségét rejti magában: mindkét nyelv „egyenrangú” ismerete lehetővé teszi, hogy a felcseperedő gyermek maga dönthesse el, melyik kultúrához akar tartozni. Mi igaz ebből az ottani magyarokra? — Az bizonyos, hogy a választás lehetőségét sok esetben előbb vagy utóbb a választás kényszere váltja fel. Sem a nyelvi, sem a kulturális kettősség nem szokott teljesen azonos minőségű lenni hosszú távon. Teljes egyenlőség, teljesen azonos értékrend aligha van — általában — a két nyelv és a két kultúra között. De egyik a másikat nem gátolja, nem kisebbíti, hanem inkább gazdagítja. Beszélgetéseink során egy görög származású, Magyarországon született fiatalasszony vallott erről nagyon emlékezetesen: neki egyformán „anyanyelve” a magyar és a görög, mindent el is követ, hogy őrizze, el ne felejtse őket. Nagyon szépen beszél magyarul. .. — Az anyanyelv oktatása a szülőknek egy vasukba sem kerül (tegyük hozzá: a befogadó országnak viszont annál többe). Mégis: bármilyen nagy lehetőségek vannak, sajnos, nem minden magyar család él velük — panaszolta el a legutóbbi anyanyelvi konferencián egy felszólaló. A szülők jó része tehát, közömbös az anyanyelvi tanítással szemben. De vajon miért? Mit tehetünk a magyar szó, magyar gondolat, magyar érzés további őrzéséért? — Sokféle oka van annak, hogy a magyar nyelvtudás elhalványodik, összezsugorodik, vagy teljesen megszűnik az egyes családokban. Vannak, akik gyökeresen szakítani akarnak múltjukkal, s tudatosan zárják ki a magyar nyelvet az ottani életükből is. Ilyenekkel én — természetszerűleg — nem nagyon találkoztam, csak hallottam róluk. Magatartásukat, elhatározásukat bírálni nincs jogom, nincs jogunk. Mások — ilyeneket én is ismerek szerte a világban — úgy gondolják, hogy elsősorban a befogadó ország nyelvét kell megtanulniuk nekik is, gyermeküknek is; ez az alapvető feltétele érvényesülésüknek, az új helyzethez való tökéletes alkalmazkodásuknak. S ezt a törekvést gátolja a magyar nyelv egyidejű gyakorlása. Majd ha már tökéletesen beszél svédül (angolul, franciául stb.), akkor is ráér a magyart művelni — gondolják és mondják egyes szülők. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a két nyelv egyidejű gyakorlása egyáltalán nem zavarja egymást. Ezt észleltem Svédországban is, sok ismerősöm családjában. A baj ott jelentkezik, hogy a szülőknek nincs idejük rá, hogy a gyermekekkel foglalkozzanak, mert mindenki fut a munkája és a pénze után, este meg ők is a tévét nézik, így aztán óhatatlanul visszaszorul a magyar nyelv. S ezt a hiányt, a családban való rendszeres nyelvgyakorlást — mondjuk meg őszintén — nem pótolja, nem pótolhatja az anyanyelvi óra, hetenként egyszer. Persze az anyanyelvi óra is több mint 50—60 percnyi nyelvgyakorlás: kapcsolatba kerülnek egymással a magyar nyelvet gyakorolni akaró gyerekek és szülők, az anyanyelvi tanár segíthet tanácsaival az otthoni nevelésben, felhívja a figyelmet érdekes és színvonalas magyar nyelvű kulturális rendezvényekre, kapcsolatot teremthet magyarországi családokkal, intézményekkel — de mindezek csak a szülők kitartó munkájával együtt vezetnek eredményre. — Hogy mi miben tudnánk segíteni? Nehéz kérdés. Azt is mondhatnám, kényes kérdés. Én legalábbis azt hiszem, kinek-kinek szíve joga, magánügye az, hogy miként választ, hogyan dönt ebben a kérdésben. Hazulról — kérés nélkül — nem nagyon illik nekünk ebbe beleszólni. Az a lehetőségünk és kötelességünk, hogy továbbra is tapintatosan, türelmesen, kitartóan és a legjobb tudásunk szerint segítsük mindazokat a magyar nyelv és kultúra őrzésében, ápolásában, akik ezt igénylik, akik ebben velünk egyetértenek. Legyenek minél jobbak a tankönyveink, magyarságismereti kiadványaink, minél gazdagabbak, vonzóbbak a rendezvényeink, tanfolyamaink, hogy aki részt vesz rajtuk, gazdagodva távozzék, s másnak is átadja örömét és jó tapasztalatait... És még valamit, talán a legfontosabbat: távol kell tartanunk mindazt a munkánktól, ami az együttműködést gátolja, éberen ügyelnünk kell arra, nehogy az Anyanyelvi Konferencia politikai viták színtere legyen. Ez persze közös cél és kölcsönös kötelesség. — Professzor úr, volt-e ideje az előadások, megbeszélések után vagy között egy kicsit körülnézni is? — Az én ilyesféle utazásaim általában szűkre szabottak, s nehéz elválasztani a hivatalos teendőt a nem hivatalostól. A tervezett tárgyalásokon kívül volt alkalmam egyéb találkozásokra, baráti beszélgetésekre is, de ezek is többnyire a „közös ügy” körül forogtak. Meglátogattam utazásaim során két egyetemi intézetet, ahol magyar oktatás is folyik: Uppsalában és a dániai Arhusban. Volt valamelyes időm arra is, hogy a felkeresett városokban egy kissé körülnézzek. Utam kezdetének és végének Shakespeare adta meg a hangulatát: Koppenhágából, ahova repülőgépen érkeztünk, Helsingörbe vitt bennünket a kedves házigazda, s az ódon vár körüli séta után hajóztunk tovább Malmőbe. Az utolsó napok egyikén pedig megnézhettem a Lear királyt, a stockholmi drámai színházban, Ingmar Bergman egészen különleges rendezésében. KURCZ BÉLA A MAGYAR NEMZET NYOMÁN 8
