Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-23 / 13. szám

dással szeretem, mint saját lányomat. Sőt, néha kérdezem magamat, ha vajon nem jobban-e? Valóban, ö szeretetre méltó, kedves leány. Mindenki, ki őt megismeri, szereti.”

Mindezek után némileg meglepő, hogy március 8-án arról értesít a napló, hogy elhatároztatott, Pepillát mexikói rokonaihoz viszszaküldeni. Indoklásul egyedül az áll, hogy a gyógyszerész feleségével is gonoszul bánik, üti-veri, s az már-már öngyilkosságra gondol. A férfi azt is tagadja, hogy a lány neki féltestvére lenne, s ezért az asszony „borzad a gondolattól, hogy ezen jó leányt ezzel a szívtelen emberrel hagyja, ki őt egy mexicói jóbarátja kezére akarja keríteni. Shieldsnét arra akarta rábírni, sőt haraggal neki parancsolni, hogy Pepillát ne tartsa a házban mint kisasszonyt, hanem sopörtesse vele az utcát, súroltassa vele a folyosót és az árnyékszéket. Shieldsné borzadt attól a gondolattól, ezen leányt az ő halála esetén ezen gonosz, szívtelen emberrel hagyni és elhatározta Mexicóba, nővéréhez küldeni ..

László beleegyezett az utazásba, s elfogadta az indokot, hogy bár a lány szegény, az ottani nők közül kiválik, s könnyebben mehet méltóan férjhez. Annál is inkább, hiszen ő májusban visszatér Magyarországra, s nyugodtabban teheti, ha a lányt biztos körülmények között tudja. Búcsúzóul még alaposan kistafírozza Pepillát és bálba viszi a „nagy Academy Miosic nevű opera színházba”, hol páholyt bérel. Pepilla „világos kék selyembe volt öltözve, haja egyszerűen, hanem jó ízléssel rendezve. Pompásan, igen érdekesen nézett ki, büszke voltam rá.”

Íme, már nem titkolja szerelmét — bár csak naplójában, maga előtt —, de habozás nélkül engedi útjára a lányt. Igaz, másként vizsgálja már magát a tükörben. Március 15-ét megünnepelve: „A magyar club szállásán jöttünk öszsze, mintegy tizenketten, az 1848-3

IV. Pál magyar orvosa

iki forradalom emlékére. Barátságos vacsora után borozgattunk, köszöntőztünk és kártyáztunk. Néhányon annyira belemerültek a mutatásba, hogy világos reggel oszlottak szét.” — Két hét múltán pedig, március 30-án ezt írja naplójába:

„Születésem napja, ma 52 éves vagyok, mit mások nem hisznek és én nem érzem, öt-hét évvel fiatalabbnak nézek ki... mint ezelőtt egy évvel. Mert az akkor sovány arc most teljes. A szakállamnak csaknem a fele az államon ősz, de bajuszomban kevés az ősz... Az arcom legkisebbé sem ráncos ... Egészségem jó, járásom egyenes, élénk, gyors, mintha csak 35 éves volnék, s nem is érzem, hogy annál idősebb vagyok.”

A mai, lélektanban jártasabb olvasó mosolyog e nyilvánvaló indítékú önbizalmon, amelyet a szerző már a következő passzusban le is leplez, midőn arcképét megfesteti, s a lánynak odaajándékozza, útravalóul: „alig tudta, Örömében mit tesz ezen áldottlelkü lány. Örömkönnyek csillogtak szemében, s csókolta arcképét annak, ki neki legjobb barátja és jótevője. Kit ő, mint vállá, jobban szeret, mint bárkit szerethetni fog e világon!”

Mindemellett, agglegényi állapotját véglegesnek állítja, Pepillát, a pillangót pedig nehéz szívvel bár, de útjára bocsátja.

bogati Péter

(Folytatjuk)

1. Részlet László Károly naplójából: kézírása és műszaki rajza

2. A Vasárnapi Újság címoldala

3. László Károly rajza: Mexikói fiatalok

4. Indián lány akvarellje, László Károly naplójából

REPRODUKCIÓ: FEJÉR GABOR

4

r ■

Az alapítása óta eltelt 452 esztendő alatt sok ezer kiváló államférfit, politikust, tudóst, írót, költőt, művészt, neves és névtelen hazafit nevelt az országnak a Sárospataki Kollégium. A legrégebbiek között tartja számon a magyar tudománytörténet a XVI. században élt, messze földön híres tudóst, Bálsaráti Vitus Jánost.

ö nemcsak diákja, később tanára, rektora is volt a pataki kollégiumnak az alapítást követő évtizedekben. Igen változatos, olykor szinte kalandos, romantikus volt az élete. Kevéssel a mohácsi tragédia után, 1529-ben született Dombegyházán. Mindössze hároméves volt, amikor szülőfaluját a törökök kirabolták, felperzselték, és oszmán szokás szerint a lakosságot rabszíjra fűzve elhurcolták. Köztük a gyermek Balsaráti Vitus János szüleit is.

Az árván maradt gyermeket egy ideig a nagybátyja nevelte, majd egy özvegyasszony fiává fogadta, s Gyulán taníttatta az elemi ismeretekre. Utána Kopácsi Istvánra bízta. Kopácsi az 1531-ben alapított pataki kollégium első tanára volt, de néhány év múltán elhagj'ta Patakot, s Erdődön, majd Nagybányán volt „oskolamester”. Mindkét helyre magával vitte „alumnusát”, a tehetséges ifjú Balsaráti Vitus Jánost. Sőt, amikor Kopácsit 1549-ben Perényi Gábor várúr visszahívta Patakra, és kinevezte a kolégium pedagógiarchájává, azaz igazgatójává, Kopácsi Balsarátit is Patakra vitte, aki így a kollégiumban fejezte be hazai tanulmányait.

Kopácsi István, mielőtt 1531- ben a pataki katedrát elfoglalta volna, előbb a wittenbergi egyetemen, a híres reformátort, Melanchtont hallgatta, s bizonyára az ő hatására lett Balsaráti Vitus is Wittenbergben Melanchton tanítványa. Hamarosan elnyerte ott a „bölcsészettudori címet és rangot”, de Melanchton azt tanácsolta neki, hogy a teológia és a filozófia mellett foglalkozzék az orvosi tudományokkal is.

Melanchton kapcsolatban állhatott Sárospatakkal. A kollégium kézirattárában nemcsak saját kezű bejegyzéseit, hanem a levelét is a legbecsesebb kéziratok között őrzik. Pataki kapcsolatára utal az is, hogy Melanchton a vár akkori urának, Perényi Gábornak a figyelmét is felhívta a rendkívüli tehetségű Balsaráti Vitus Jánosra. Ennek köszönhető, hogy az ifjú elnyerte Perényi támogatását, Wittenberg után Olaszországban folytathatta tanulmányait, és megfogadva Melanchton tanácsát, ettől kezdve kizárólag az orvostudománnyal foglalkozott, előbb a bolognai, majd a páduai egyetemen. Páduában ünnepélyesen „orvostudorrá” avatták, s olyan nagy hírre tett szert, hogy bár protestáns volt, IV. Pál pápa Rómába hívatta, és udvari orvosává fogadta.

Négy évet töltött Olaszországban, s 1560-ban Perényi Gábor kívánságára visszatért Sárospatakra. Itt a várúr családjának orvosa lett, majd Kopácsi halála után Perényi Gábor, a kollégium patrónusa Kopácsit a „kollégium fejévé”, azaz rektorává tette. A régi írások úgy emlegetik Balsarátit, mint aki az iskolát „igazi kolégiumi alakba öntötte”. A kollégiumban a teológia, filozófia, nyelvészet mellett orvostudományt is tanított, s igen fontosnak tartotta, hogy tanítványai természettudományi ismeretekre is szert tegyenek.

De nem elégedett meg az elméleti ismeretek tanításával, hanem orvosi „praxist” is folytatott. Már Páduában megismerkedett a különféle gyógynövények hasznával, s ilyen irányú tanulmányait idehaza is folytatta. Értett a gyógyszerek készítéséhez, a csontok helyretételéhez, a sebek ellátásához, tudott diagnózist készíteni az epe- és vesekőgörcsök, bélbántalmak megállapításáról, gyógyításáról. Nemcsak a várbelieket és a sárospatakiakat gyógyította, hanem a környékbeli községekből, sőt a híre alapján messze tájakról is érkeztek hozzá gyógyulást váró betegek.

Bécsbe is eljutott Balsaráti Vitus orvostudori híre, úgyannyira, hogy még császári elismerésben is részesült. „Öt pedig minthogy orvoslásai által nagy hírre tett szert, és néhány igen hasznos könyvet is írt — olvashatjuk Bőd Péter Magyar Athénás c. művében —, II. Miksa császár, ki érdemeiről hihetőleg Perényi által értesült, nemesi oklevéllel és ranggal ajándékozta meg.”

Az említett „néhány igen hasznos” orvosi könyv közül az egyik 1564-ben nyomtatásban is megjelent, a címe: „De remediis pestis prophylacticis”, vagyis a pestis elleni megelőző védekezésről szól. A másik műve kéziratban maradt fenn, ilyen címmel: „Magyar Chirurgia, azaz a sebgyógyításnak mesterségéről írt négy könyvek”.

A római pápa hajdani sárospataki protestáns orvosa, a magyar természettudományok egyik jeles úttörője, Balsaráti Vitus János mindössze 46 évet élt: 1575. április 7-én halt meg.

HEGYI JÓZSEF

21

i