Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-23 / 13. szám
I VH Kodály Zoltán régi jegyzetfüzete ő az, aki a legtöbbet tud a falu, ill. az Őrség életéről, s a kis helytörténeti múzeum kulcsa is nála van. Ő pedig mosolyogva hagyta ott a nagymosást, s készséggel jött a régi iskolához megmutatni a gyűjteményt.) Hála Irén néni szerteágazó érdeklődésének, a Néprajzi Múzeum adattára az őrségi nép legkülönbözőbb szokásainak, irodalmának, zenéjének, gazdálkodásának, névhasználatának stb. forrásaival gyarapodott. A pályázatokra beküldött dolgozataival sok szép sikert ért már el: megyei és országos díjakat, pénzjutalmakat, dicséreteket, amelyek — reméljük — továbbra is ösztönzik e szenve, délyét. Az 1983. esztendei 31. országos néprajzi és nyelvjárási pályázaton két dolgozatával vett részt Avas Kálmánné, amelyek közül az egyikben az Őrségből Amerikába kivándorolt családok és emberek sorsáról szóló beszámolókat gyűjtötte össze, s a történteket igen sok fényképpel illusztrálta. Pályázatával az országos II. díjat nyerte el. Dolgozatában elsősorban a századforduló elején kivándorolt őrségi magyarok sorsáról gyűjtött össze életrajzi adatokat. Mint írja, már igen kevés olyan idős ember él, aki „megjárta” Amerikát, s főleg a kivándoroltak gyermekeitől és unokáitól, illetve szomszédaitól, s ismerőseitől szerzett hiteles vagy kevésbé hiteles adatokat. Azoktól a családoktól sikerült tehát anyagot gyűjteni, akik vissza is tértek néhány év, esetleg évtized után, hogy megtakarított dollárjaikból itthon földet, házat vegyenek és folytassák apáik mesterségét, a gazdálkodást saját birtokukon, avagy nyugdíjasként tértek haza. Avas Kálmánné több mint 60 kivándoroltról, illetve családjáról gyűjtötte össze az őrség területén — őriszentpétertől — Körmendig — az adatokat, s az adatközlők elbeszéléseit változatlan formában írta le. Az életsorsokat elsősorban abból a szempontból tárgyalta, hogy miért és hogyan utaztak ezek az emberek a tengerentúlra, s kint mivel keresték meg kenyerüket, majd hazatérve hogyan használták fel összegyűjtött pénzüket. Kevesebb szó esik arról, hogy ezek a családok hogyan illeszkedtek be az ottani „más” világba, hogyan éltek, szórakoztak, művelődtek stb. Milyenek voltak azok a helyi szokások, amelyeket átvettek, amelyek megváltoztatták őket. Milyenek voltak azok a házak, lakások, amelyekben laktak, ha odakint is gazdálkodtak, azt hogyan tették. Az anyagiakon kívül járt-e más haszonnal kinti életük. Nagy szerencséje, ereje a magyar néprajztudománynak, hogy ilyen „közkatonák” munkálkodnak a nélkülük könnyen mindörökre eltűnő emlékek, adatok, dokumentumok felkutatásán, mint Avas Kálmánné Pankaszról. SZEMKEŐ ENDRE Megrendítően keserű zenetörténeti ritkasággal lepte m°g az olvasót a budapesti Múzsák könyvkiadó. Merész föltételezés, de talán nem tévedek abban: ezt a jegyzetfüzetet világszerte böngészni, olvasni, lapozni, fogják. A kis kötet egy „napló” hasonmás kiadása. Oldalai nincsenek számozva. Mit jelent a nagybetűs VH a címoldalon? Ebben az utószó írója, a könyv szerkesztője igazít el. A jegyzetfüzet szerzőjére a korabeli utazási irodalom francia címei hatottak. Sz. Farkas Márta a Gruber Emmához írt, 1906. november 17-iki keltezésű levélből is idéz: „Azt hiszem, kénytelen leszek idővel egy Voyage en Hongrie-t írni...” A hol dátummal, hol időpont nélkül, helységnévvel vagy anélkül jelzett jegyzetfüzet, nevek, ragadványnevek, megjegyzések, rövid elbeszélések, csak fölvillantott esetek hevenyészett gyűjteménye először a Kodály-centenárium esztendejében, 1982-ben, egy kiállításon került a nagyközönség elé. A tintával írott, helyenként már elhalványult, s nehezen olvasható „napló” a századeleji Palócföldön, s a palócok legnyugatibb szárnyának a szülőföldjén, a Nyitra környéki falvakban, a Zobor-vidéken, például a Csitáron, Béden, Zsérén, Gimesen, Barslédecen, Kolonban gyűjtő, vonatozó, szekerező, gyalogló(!) Kodály Zoltán bölcsész, egy magyar fiatalember sebtében lejegyzett munkanaplója. Ez a fiatalember a jegyzetfüzet írásának kezdetekor még nem töltötte be a huszonnegyedik esztendejét; huszonnyolc éves volt, mikor jegyzetfüzetét befejezte. Az 1906—1910 közötti évek felfedező és népdalgyűjtő vándorlásaihoz fűz megjegyzéseket. Közöl tájleírást is, betyártörténetet, népdaltöredékeket, neveket, ragadványneveket, némely helyen anyanyelvi gondokat vet föl, s érinti még a birtokviszonyokat is. A fiatal Kodály nem „könyv”nek szánta munkáját. És semmiképpen sem a nyilvánosságnak. E torzó mégis a századeleji Magyarország felfedezése kísérletét rejtegeti. Csonkán ugyan. De valamely nagy, belső forróság izzásával. Talán nem a világhírűvé vált népzenekutató és megörökítő, nem a sokkal későbbi Kodály-iskola megteremtője a vonzó ebben a töredékben, hanem a társadalombíráló, a korát kritikusan figyelő szem, a helyenként kétségbeesett, tiszta szándékú pesti fiatalember. Ezeket a sorokat felfoghatjuk félelmetes röpiratnak is — a nők szolgasága, a kétségbeejtő alkohoí-1 itCyíiAjUt**. xn. <íl . faj Cl ftCa t ( > L Ht-LfÁjJU. MLr UmM '*2 [ Jfiu* VTrti (Ma tuq vUl ';j C**. ítuJa/k., ■'i’SÁüc -Sí—rf.ü.’l-. REPRODUKCIÓ: NOVOTTA FERENC lizmus, a félfeudális viszonyok, a falusi értelmiség úrhatnámsága, a gimesi gróf különös párválasztása, a táplálkozási szokások ostorozása ellen. Kodály egy esetben még „kétnejűség”-et is elbeszél. Kevés írónk tudott a gyönyörű magyar parasztasszonyra ilyen gyengéd szavakat, jelzőket találni, mint a fiatal Kodály, és nagyon kevés a korabeli, feudális női kiszolgáltatottság botrányára. Két idézetet másolok ide. Az egyik amerikás férfi odahaza maradt asszonyáról szól, a másik a gimesi („Vágjadd fiam, vágd Forgách, / Tied leszen Ghymes és Gács”) gróf háremgyűjtő szokásáról. „Szép, madonnaarc, telt és mégis finom, érett és mégis gyermekes. 23 éves, asszony, az ura egy éve Amerikában. Csak maga van, mint egy lány, mondja az anyja. Mennyi finomság mindenében: tartás, beszéd, modor, járás. (Ha a szája nyitottan olyan volna mint a többije: kész tökély). Tánc közben. Milyen tartózkodó, tiszta, védekező és elhúzódó.— A második tánc után hirtelen eltűnik. Másnap felém se néz... ... hisz rólam tudták itt, hogy nem akarom szeretnyi...” A másik idézet: „A pálinka hihetetlen pusztítására Ghymesen elég a példa. Még jó ha a vagyonát itta csak el a gazda, nem az eszit is. — A pálinka mellett vagy előtt nagyban hozzájárult a nép megrontásához a gróf. Újév napján megjelen vagy 30 asszony a kastélyban, gratulálni. Ez mind a — felesége volt. 7—8 éve házasodott utoljára. Most 80 éves. Mindenszentek napján (cselédfogadás ideje) odavezetett a „sikovniéka” 3—4 lányt a kastélyba, a gróf választott közülük, rendesen 14—16 éveset, azt megfogadták 3-ik szolgálónak. (1. sz. szakácsné, 2. a szobalány). „Hivatalos” dolga a baromfi etetése volt. Egy esztendőnél tovább nem igen tartott egyet se. Következő farsangon aztán férjhez adta. Eleinte 1000 forint hozományt is adott, később csak 2—300-at. A legények éppúgy törték magokat a grófnék után, mint az anyák versengtek rajta, hogy a lányuk odakerüljön. Talán egyik oka a férjek föltűnő brutalitásának itt van.” És hogy milyen emberi-erkölcsi-társadalmi-környezeti körülmények között valósította meg Kodály (és Bartók Béla) a Fülep Lajos-féle „most vagy soha” jelszavát? Az utószó írója idézi Fülep 1906-os nevezetes-híres sorait: „ ... nincs idő habozásra, gyorsan kell tenni, most vagy soha, mert nemsokára késő lesz, nem lesz magyar paraszt, és nem lesz népművészet, amelytől tanuljunk. De lesz — a múzeumban”. Kodály jegyzetfüzete nem bontja ki, csak érinti a körülményeket, amelyek között a világhírűvé vált népkincs följegyzése, megmentése történt. Mondanom is fölösleges, hogy nem gyöngyösbokrétás körülmények között. Egy falusi értelmiségiről: „Neki a nép nem tanulmánya tárgya, nem élvezetnek a forrása, nem fölfrissülés, nem erőgyűjtés, hanem egyszerűen egy nála alacsonyabb társadalmi osztály. Amelylyel érintkezni — általános emberi törvény szerint — nem lehet”. Egy másik jegyzet: „Lent a sok piros szoknya, fehér főkötő, piros arc, egetmozdító életerő, leszorítva, elnyomorítva. Fölszabadul-e még mielőtt elpusztul?” A gimesi nótákról írva: „Friss. Ennyi rohadás közt! Kész komédia: míg én gyűjtöm a dalokat, a tanító mindenféle hülyeséges énekekre tanítja a gyerekeket. —” És ugyancsak Gimesről: „ .. .iskolai fonográf-előadás, pálinkából bele-bele a fenékre — iszapban terem a gyöngy. —” Szomorú-szép, megindító-megrendítő jegyzetfüzet született valaha a „csitári hegyek alatt”. S ahogyan távolodunk a kortól, időtől, a csitári hegyektől, egyre nő, mintha palóc népmesékben élt volna, Kodály alakja. Még most is emelkedik, ezzel a kiadott jegyzetfüzettel. Megmentette a nép igaz dalait, s e népről is csak igazat írt. Kimondta drámáját, ha csak magának is. RUFFY PÉTER 15 i
