Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-23 / 13. szám
kiadás sem kevés, hiszen a felsoroltakon kívül két eltartott is él a családban: Sándor bácsi felesége, a család „anyagbeszerzője”, valamint a szintén Sándornak elkeresztelt tízesztendős unoka, aki — azt hiszem, úgy látom — a tényleges „családfő”, és mivel éppen növésben van — igazi vasgyúró! — ellátása, ruházása, tetemes részt emészt föl a család költségvetéséből. Öt nézi a nagyapja akkor is, amikor ezt mondja: — Szeretjük ám mi nagyon ezeket a dolgos estéket! Mert a kicsi napközben iskolában van, csak öt felé jön haza a napköziből. A menyem is ilyentájt jár haza, meg a fiam is. Igaz, ő csak vacsorázni ugrik haza, aztán megy vissza a szövetkezetbe. Ha meg mégis akad nagyritkán egy picinyke szabad ideje, akkor átöltözik, fogja a puskáját, és indul vadászni. Mint most is ... Elhallgat, pedig érzem, nem fejezte még be a mondatot. De töpreng: folytassa-e vagy sem. Aztán, mintha megérezné, hogy a menye erősen figyeli, lesz-e folytatás, hozzáteszi még: — Ami igaz, az igaz. Elég ritkán mozdulunk ki ebből a házból. És mintha nem is nekem, az idegennek, hanem a családnak (vagy talán inkább önnönmagának) indokolr.á-magyarázná: — Talán többször eljárnánk, esténként, meg a hétvégeken, ha a feleségem nem betegeskedne évek óta. Aztán a menyem is táppénzen volt jó ideig. A vadászvacsorára meg a gazdászbálra se mehetett el, ezeken pedig ott volt minden épkézláb fiatal... Megint a menyére néz, majd a feleségére, elneveti magát, rám hunyorít. — Jól van, no. Nem beszélek mellé. Persze, hogy nem ez a teljes igazság! A helyzet az, hogy van a szőlő, mellette három háztáji: az enyém, a fiamé meg a menyemé. Ezen megterem évente hatvan-hetven mázsa tengeri. Ebből etetünk huszonhárom hízót. Aztán rengeteg baromfit is tartunk. Mindez rengeteg munkával jár. Ám a bevétel, egyedül a sertésből, az elmúlt években legkevesebb hetven-nyolcvanezer forint volt. És sorolja a többit: a gyógynövényeket, a gyümölcsöt, a zöldséget, no meg a bort. És számol: osszad, kivon. A végén kiböki az eredményt: — Ha minden rezsit leszámolok, akkor is — a nyugdíjamon felül — évi ötvenezer forinttal segítem a háztartást! Furcsa: a kerek kis summára mintha csöppet sem lenne büszke. Megint körbepillant, de már nem mosolyog: — A kérdés csak az, hogy szük-1. „A fiam, ha akad szabad ideje, fogja a puskáját, és indul vadászni.” 2. „Gyakran magnózunk is. Amig a szalag jár, a feleségem kézimunkázik.” 3. „Az én legnagyobb örömöm, ha hazaér a napköziből az unokám.” 4. „Az idén 23 fiatal hízót nevelünk." 5. „Én mindig lelek magamnak valami tennivalót!" FOTÓ: VENCSELLEI ISTVÁN sége van-e a családnak erre a pénzre? A kezdet kezdetén még az hajtott a munkára, hogy utazásra gyűjtsék. Én szerencsés voltam, megismerhettem az egész országot. Gondoltam: lássa a család is. De aztán jöttek a betegségek. Meg az is, hogy a fiam éppen nyáron, az utazási idényben éjjelnappal dolgozik. Megint fölnéz, megkeményedik az arca, mint aki valami nagyraveszélyesre határozza el magát. Látom rajta: most következik az igazi és végső indok: — Igen, a parasztösztön! Az munkált bennem mindig. Gyűjteni, csak gyűjteni, hogy minél több maradjon az utódokra, a gyermekekre meg az unokákra. Mert értem is rengeteget dolgoztak ám annak idején az eleim! Szakadásig szinte. Csakhogy jött a háború, jöttek az ötvenes évek, és minden széthullott, amit ők rám hagyományoztak. Szünetet tart, mintegy „dramaturgiai pauzát”. Nyomósítani akarván a mondandó velejét: — És akkor én azt mondtam, a feleségem rá a tanú, hogy így volt: legalább okultunk a dolgokból. Megtanultuk egyszer s mindenkorra, hogy minden nemzedék dolgozzon meg a maga jólétéért. És lám, most mégis tovább csináljuk : gyűjtögetünk ... Elhallgat, de én úgy vélem, mégsem mondta ki a lényeget, a „hajtás” fő-fő okát. Hiszen idősb Varga Sándor a baranyai Rózsafán nemcsak a munkában „hajt”, nemcsak gyógynövényt apróz, ciroksöprűt köt, szőlővesszőt olt esténként-éjszakánként, hanem talán még ennél is több időt fordít a falu történetének a megírására. Összegyűjtötte a dokumentumokat, följegyezte a szájhagyományt, s mindent amit megtudott, sorrarendre füzetbe jegyzi. A történet a török hódítás idején kezdődik, amikor Rózsafa még Szentmihályfalva volt, s befejeződik a mával, ami nemcsak azt jelenti, hogy benne lesz a krónikában például a termelőszövetkezet fejlődése, jelen helyzete, hanem azt is jelenti, hogy fölkutatott régi adólajtsromok alapján Varga Sándor „kinyomozta” és megírta, hová kerültek a Rózsafa helyén és környékén egykor virágzó, majd a törököktől elpusztított falvak lakói. Oda, ahol a réges-régi adólajstromokon szereplő ősi családnevek mai viselői élnek ... Ügy látom, Sándor bácsi ezekre a sűrű kézírással telerótt füzetekre éppen oly büszke, mint volt aktív korában a zártrendszerű, szakosított szarvasmarhatelepre, vagy mint most a sok pénzt is hozó kísérleti gyógynövényparcellákra. És eszembe jut róla, a „hajtásról” — amit inkább alkotásnak kellene neveznem — Steinbeck Égi mezőjének néhány mondata: „A legfontosabb életszükségletek kielégítése és a szaporodás mellett az ember legfőbb óhaja, hogy életének valami nyoma maradjon, mintegy bizonyítékul arra, hogy valóban létezett. Az ember otthagyja nyomát a fákon, a köveken vagy esetleg a mások életében.” GARAMI LÁSZLÓ 11
