Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-23 / 13. szám

Amikor megkérdezem idősb Varga Sándort, miért hajtja magát még mindig,

, nyugdíjasként is? — ő csak vállat von, mosolyog:

— Mindig, amióta az eszemet tudom, ilyen nyughatatlan természetű voltam. Nem tudok megállni.

Ez a „nem tudok megállni” szó szerint is, átvitt értelmében is igaz. Szó szerint azért, mert Varga Sándor mindig talált és talál ma is magának tennivalót. Kötelezőn túlit. Amikor — még aktív termelőszövetkezeti tag korában — rábízták a rózsafai tsz szarvasmarha-tenyészetét, rövid idő alatt 600 jószágot nevelő, modern üzemet fejlesztett belőle. A szentlőrinci mezőgazdasági technikumba őszülő fejjel, negyvenhat esztendős korában iratkozott be. Most, hogy nyugdíjas, tavasztól őszig egyhuzamban a nagypeterdi határban dolgozik, az ötszáz négyszögöles kis szőlőben, ősztől tavaszig és esteienként pedig odahaza foglalatoskodik a háztájiban termelt gyógynövényekkel, például a fehérmályvával.

Amikor a fehérmályvát emlegeti, a menye nagyot, hangosat sóhajt: „Hajaj!”

A sóhaj vagy inkább nyögés oka: a fehérmályva gyökerét, amely olyasféle formájú, mint a

MIÉRT HAJT

VARGA SÁNDOR?

torma, a gyógynövénybolt jó áron megvásárolja ugyan, de csak tisztítva, hét milliméteres kockákra fölaprózva, ami bizony vesződséges munka. Az is igaz viszont, hogy éppen előző este ketten — Varga Sándor és menye — egy órácska alatt körülbelül öt kilónyival végeztek, amit majd kiszáradás után körülbelül 300 forintért vesz majd át a HERBARIA. Ez pedig órabérre átszámítva nem is olyan rossz: 150 kemény forint. És közben még beszélgetni is lehet vagy rádiózni.

— Csak éppen tévézni nem! — mondja ifjú Varga Sándorné. — Mert jól elvághatja az ember a kezét, ha nem néz az ujjai alá.

— No látja, hát ezért haragszik a menyem a mályvára! — nevet Varga Sándor, de hozzáteszi: — Tulajdonképpen igaza is van. A majoránnával közel sincs akkora vesződség, és ugyanannyit hoz a házhoz. Érdemes lesz az idei 150 négyszögölnél többet ültetni belőle.

Az eddigiekből talán kiderült az is, hogy mi a „nem tudok megállni” átvitt értelme. Az, hogy az idősb Varga Sándor mindig elégedetlen azzal, ami van. Annak idején az innen-onnan való teheneket sürgősen kicserélte törzskönyvezettekre, nagy tejhozamúakra, gépi fejésre alkalmasokra, betegségekkel szemben ellenállókra. Beosztottjaival sorra elvégeztette a szakmunkásképző tanfolyamot, a legjobbakat technikumba küldte. Az édesapjától örökölt szőlőt újratelepítette bőtermő-nemes fajtákkal. így kezdte el — kísérletképpen, a saját telepítéshez — a szőlővessző-termelést. Leoltotta, fűrészporban előhajtatta — sikerült. Aztán csinálja tovább, mert megéri: 20-30 forint darabja a szőlővesszőnek.

Varga Sándor gyors számvetést csinál:

— Ha a hatszázból csak ötszáz megél, és annyi legalább megered, akkor az már tíz-tizenötezer forintot hoz a családi kaszszába.

Házigazdám csöppet sem szemérmes. Ha arról a bizonyos „nyugtalan természetéről” beszél, vagy folytonos újító hajlandóságáról, sohasem titkolja, hogy ez a fajta nyugtalanság haszonnal jár, gyarapítja a család jövedelmét. Ami persze amúgy sem alacsony, hiszen fia, ifjabb Varga Sándor, gépcsoportvezető a termelőszövetkezetben, a menye pedig könyvelő a tsz-irodán, aztán itt van még a nyugdíj. Ezzel szemben a

10