Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-09 / 12. szám
VENDÉGEM SYDNEYBŐL Riomfalvy Pál Budapesten Hivatalosan a Hungarofilm vendége volt azalatt a két hét alatt, amit 1984 áprilisában Budapesten töltött, én mégis egy kicsit saját vendégemnek tekintettem Mr. Paul H. Riorrufalvyt, a New South Wales Állami Filmgyártó és Filmkölcsönzö Vállalat elnökét. Hogy miért? Többek közt ez is kiderül abból a beszélgetésből, amit egyik délután folytattam vele hotelszobájában. — Hány éve is annak, hogy a Hunnia Filmgyár hollófekete hajú, fiatal gyártásvezetője, Riomfalvy Pali elhagyta Magyarországot? — Harminchat éve. Azóta nem voltam itthon és nagy fájdalmamra már nem találtam életben senkit családtagjaim közül. A régi barátok közül is már csak hárman vagytok: Ruttkai Éva, Benkő Gyula és Te. Ami az elmenetelemet illeti..., arra csupán az a magyarázat, hogy huszonnégy éves fejjel elmentem szerencsét próbálni Bécsbe, ahol úgy tudtam, a nagynevű amerikai filmgyártó vállalat ausztriai lerakatánál, a Warner Brothers-nél munkaalkalom adódik számomra. Nem így történt. Ebben közrejátszott az is, hogy egyetlen szót sem tudtam se németül, se angolul. Ott álltam Bécsben egyetlen fillér nélkül, és elkeseredésemben elfogadtam egy jótékonysági intézmény segítségét, amely ingyen és bérmentve szállított embereket a nagy lehetőségek hazájába, Ausztráliába. — Megérkezésed után mihez kezdtél Ausztráliában? — Egy rádiógyárba kerültem segédmunkásnak. Nem sokáig voltam ott, mert annak ellenére, hogy akkoriban Ausztráliában óriási munkáshiány volt, engem rövidesen kidobtak. Ugyanis bár munkám ugyancsak egyszerű volt — egy fémlapba kellett lukakat ütni egy géppel — az ott dolgozó több száz munkás közül én voltam az egyetlen, aki mindig mellé ütöttem, olyan ügyetlen voltam. Aztán ... meghallottam, hogy alakulóban van egy vándor operatársulat, és jelentkeztem szervezőnek. A zenei vezető, szerencsére, magyar volt, az ausztrál zenei élet egyik legnépszerűbb személyisége, Tycho Tamás. Részint neki köszönhettem, hogy felvettek. Én utaztam előre a városokba, kisebb településekre lekötni az előadásokat. — Ekkor már tudtál angolul? — Nagyon hamar megtanultam, pedig semmiféle tanfolyamon nem vettem részt. Később beiratkoztam a sydneyi jogi egyetemre is, ahol két évet végeztem. — Miért hagytad abba? — Mert közben a szervezési munkával sikerült némi tőkét összehoznom, és ebből két ausztrállal létrehoztam egy kabarétársulatot. Ez volt az első ilyenfajta színház Ausztráliában, bejártuk vele az egész országot. Ekkor már a színházi szakma felfigyelt rám, és a sydneyi Philipp Street Theatre felkért jegyirodájának a vezetésére, majd ugyanott gazdasági igazgató lettem. — Mikor 1965-ben Sydneyben találkoztunk, öt színházad volt Ausztráliában és három Űj Zélandban ... — 1965-től 1980-ig több mint hatvan darabot mutattam be színházaimban, drámákat, vígjátékokat, revüket és főleg musicaleket. Én hoztam többek közt Ausztráliába a Chorus Line-1 és a My Fair Lady-t. Közben kitaláltam egy úgynevezett színház-éttermet is, .aUoW a közönség vacsora mellett nagyszabású show-műsorokat láthatott. Ezt rövidesen ab-Paul H. Riomfalvy es Rátonyi Róbert színművész, az interjú készítője FOTO: NEMETH MARGIT bahagytam, mert a közönség a műsort ugyan dicsérte, de a vacsorát szidta. Ügy látszik, a közönséget könnyebb megfőzni, mint egy marhahúst... — Ha vendéglőst minőségben nem is, de színházigazgatói téren nem csak művészi, hanem társadalmi sikereket is elértél... — Az a megtiszteltetés ért, hogy 1961-ben beválasztottak az Ausztrál Színháztulajdonosok és Színházigazgatók Végrehajtó Bizottságába, és ennek a testületnek előbb alelnöke, majd 1978-ban elnöke lettem. — A színigazgatóból hogyan lettél filmes? — Véletlenül. 1976-ban a kormány elhatározta, hogy fejleszteni és támogatni kívánja a filmipart. Az akkori miniszterelnök, Neville Wren mellékesen ügyvéd volt, és irodája szemben volt az én színházammal. Többször találkoztunk, és egyik alkalommal felkért, hogy vállaljam el a New South Wales Állami Filmgyártó és Filmkölcsönző Vállalat elnöki tisztjét. Így kerültem vissza — nem kis vargabetűvel — ismét oda, ahonnan elindultam, a filmgyártáshoz. — Ebben a minőségedben látogattál most haza. Kikkel találkoztál eddig — hogy úgy mondjam — hivatalból? — A Hungarofilm vezetőségének és munkatársainak előzékenysége jóvoltából alkalmam volt megismerkedni a magyar filmgyártás néhány remekével. Látogatásaim a Televízióban, a Hunnia Filmgyárban, a Pannónia Filmgyár rajzfilmstúdiójában is nagyban segítette az ausztrál kormánytól kapott megbízásom teljesítését; minél jobban tájékozódni a magyar filmvilágban. Azt máris kijelenthetem, hogy szerény véleményem szerint a magyar rajz- és bábfilmek világviszonylatban is a legjobbak. Pedig van alkalmam az összehasonlításra. — Milyen érzés volt viszontlátni régi munkahelyedet, a Hunnia Filmgyárat? — Képzeld: megtaláltam a régi szobát, ahol dolgoztam! Persze a gyár nagyon megváltozott ... Amikor én elmentem, százhúsz ember dolgozott itt, most amint hallottam háromezer! Sajnos a régi nagyoknak, Keleti Mártonnak, Gertlernek, Várkonyi Zoltánnak már csak a szobrával találkoztam ... — A maiak közül kikkel ismerkedtél meg? — Bacsó Péterrel, Mészáros Mártával, Révész Györggyel, Jancsó Miklóssal... Fényes Szabolccsal... no és persze a műveikkel. A TŰI' — Az eddigi benyomásaidat miként összegeznéd? — Inkább a terveimről beszélnék. Mindenképpen bővíteni kell az ausztrál—magyar kulturális kapcsolatokat, ennek jegyében mindent el fogok követni, hogy egy éven belül legyen Magyar Filmhét Ausztráliában. Szeretném megszervezni ausztrál filmkölcsönzők magyarországi látogatását, hogy megismerkedjenek az itteni filmválasztékkal. Ez annál is inkább szükséges, mert nálunk magyar filmet csak nagyon ritkán és akkor is csak kis befogadóképességű, úgynevezett Art Cinemában játszanak. Csekély vigasz, hogy ugyanez a helyzet a francia, olasz és német filmekkel is. Ugyanakkor felhívtam máris a figyelmet, hogy magyar filmek szinkronizálás nélkül nem kerülhetnek nálunk bemutatásra, mert a felirat Ausztráliában ismeretlen fogalom. — Harminchat éve nem voltál itthon. Milyen volt a viszontlátás? — Elsőnek a régi házat kerestem fel a Pozsonyi úton, ahol laktam. Még most is megtaláltam rajta a régi felírást; „Az Alföldi Cukorgyár Részvénytársaság tulajdona.” Ez volt a múlt. Aztán ... ahogy kocsimmal a Pozsonyi út vége felé közeledtem, ott már minden új volt és ismeretlen. Akárcsak az Árpád-híd. Istenem, amikor én elmentem, jószerivel csak a Kossuth-híd volt, most meg esténként nem győzök gyönyörködni a kivilágított hidakban, a budai vár és a Halászbástya tündöklő panorámájában. Budapest igazi világváros lett, amelybe én már csak térképpel tudok eligazodni. Ami pedig az autókat illeti... Szerintem itt több autó van, mint Sydneyben. Azt egyébként nagyon irigylem, hogy aki nem tud az úttesten parkolni, az feláll a járdára. Próbálná ezt meg valaki nálunk Ausztráliában! Rögtön jönne a rendőr! — Színházban voltál? — Miért kérdezed? Úgyis tudod! Természetesen, hogy elsőnek azokra a darabokra voltam kíváncsi, amiben Ruttkai meg Te játszottál. Tudom, elfogult vagyok, de mégis ki merem jelenteni, hogy Éva az Amerikai Elektrában és az Utolsó Hősszerelmes című Neil Simon darabban óriási volt. Ami pedig a Thália Színházban játszott két produkciódat illeti: a Miss Arizonát és a „Jóból is megárt a kevés’” című show-t, annak olyan híre van még Ausztráliában is, hogy igazán nem vádolhatnak elfogultsággal, ha dicsérem. Természetesen, megnéztem Hofi Gézát, aki valóban egyedülálló jelenség, és univerzális tehetség, valamint a Mikroszkóp Színpad kabaréműsorát, amely szintén kuriózum a maga nemében. — Mondjál valami rosszat is...! — Mért csodálkoztak mindenhol, hogy jól tudok magyarul? Azt mondják, van aki csak két éve él külföldön, és már akcentussal beszél. Akármi legyek, ha ezt értem ... — Pestről hová utazol? — Előbb Londonba, ahol üzleti tárgyalásaim vannak, akárcsak később Cannes-ban ahol részt veszek a filmfesztiválon. — És mikor látunk legközelebb Pesten? — Ezentúl minden évben hazajövök. Legalább egyszer. — Látom, készülsz valahova. Biztos találkozol valakivel... — Nem valakivel... valamivel! Egy szép nagy libamájjal. Harminchat éve vágyódom .^ffluaegti üjaamáia&Jtacsorára, így ne csodáld, RÁTONYI ROBERT 12
