Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-09 / 12. szám
is ipari munkásokká alakuljanak át. Mindez úgy vált lehetővé, hogy százalékos arányuk az egyes foglalkozási ágakon belül olykor felülmúlta az agrárlakosság kivándorlási arányszámait, a századfordulón pedig átlagban elérte az összes kivándorlók megközelítően 7—15 százalékát. A magyarországi munkaadóknak az ipari kivándorlással kapcsolatos állásfoglalása jobb annál, mint amilyet mai közvéleményünk feltételezhet róla. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, mint a nagyiparos vállalkozók újkeletű érdekképviseleti szerve egy 1907-ből származó kiadványában kétségbeesve állapította meg: „Évről évre, hónapról hónapra, napról napra feltartóztathatatlanul növekszik a kivándorlók száma. Valóságos néma forradalom ez ” Bizonnyal az is volt! Ankét a kivándorlásról Ezért tenni kellett valamit megakadályozására. A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége viszonylag gyorsan, már 1907-ben országos ankétot hívott össze a kivándorlás, azon belül elsősorban az ipari kivándorlás kérdéseinek megvizsgálására. Az itt elhangzott ténymegállapításokat egészében kinyomtatták. Ezután „A kivándorlás ügyé”-ben feliratot terjesztettek a képviselőház elé. Itt már konkrét javaslatokkal is előálltak: „A kivándorlást előidéző taszító okok megszüntetésére főfontosságú a munkás néposztályok olcsó táplálkozásának előmozdítása.” Való igaz, hogy az általános drágulás, különösen az élelmiszerek árának emelkedése miatt a megélhetési költségek a munkások bérénél gyorsabban emelkedtek. Ezért lett vonzó a magasabb kereseteket ígérő Amerika. A továbbiakban leszögezték: „Szövetségünk a munkásnépünk itthontartására szükségesnek tartja az erőteljes iparfejlesztést, mert csak ezen az úton érhető el a munkabérek óhajtott emelése.” Majd: „A törvényhozás figyelmébe ajánljuk az ingyenes állami népoktatás kérdését, amelynek hiánya több tagtársunk tapasztalata szerint a munkások elégedetlenségének egyik forrása.” Végül: „A kivándorlási ankéton számos példával igazoltatott az be, hogy a munkáscsaládok elvándorlásának legbiztosabb ellenszere népünk földéhségének méltányos kielégítése.” E kétségtelenül haladó szellemű javaslatokból a századforduló merev gazdasági és társadalmi viszonyai közepette alig valósulhatott meg valami. DR. SÁRKÖZI ZOLTÁN FÖLEVÉLTAROS, a történelem- TTJBGMA’NVOK -kandidátusa JOGTORTENETI INTERJÚ Joó Rudolf nemzetiségi munkájáról Az a száznegyvenhárom oldalas históriai munka, amelyet a Kossuth Kiadó a múlt esztendő végén jelentetett meg, sajátos műfajú, úttörő jelentőségű könyv. „A nemzetiségek egyenjogúsításának útján” oldalairól voltaképpen három szereplő tekint vissza ránk. Petru Groza—Groza Péter, aki a felszabadulás után az új társadalom építésének útjára tért dél-keleti szomszédunk jó emlékezetű, kiemelkedő miniszterelnöke volt, Demeter János nyugalmazott kolozsvári egyetemi tanár, az alkotmányjog szakértője és a fiatal budapesti Joó Rudolf történész, aki már évek óta foglalkozik az európai nemzetiségi kérdés gyakorlati, elméleti és alkotmányjogi állapotaival. A papírfedelű, vékony könyv elhunyt (Petru Groza) és élő (Demeter és Joó) szereplőit régóta ismerem, s emelkedett, humanista szellemüket becsülöm, munkásságuknak tisztelő híve vagyok. A dévai ügyvéd és az erdélyi román paraszttömegek baloldali tömörülésének, az Ekésfront-nak a vezetője, Petru Groza gyakran megfordult a Brassói Lapok szerkesztőségében, amelynek munkatársa voltam. Az erdélyi magyar kisebbség egyik román barátja volt, együttműködött a romániai magyar baloldal közéleti embereivel, pompás hajlékonysággal ismerte és használta nyelvünket, kedvelt költőjeként Arany Jánost tartotta számon, s bármikor képes volt teljes Arany János balladákat „felmondani”. Demeter Jánossal gyakran ültem együtt a híres kolozsvári Gaál Gábor-féle törzsasztal mellett az Újságíró Klubban. Jogász, lapszerkesztő, közíró volt, minden jó ügy felvállalója, a magyar—román együttélés, barátság hirdetője, közéleti munkása. A történelmi változások után, 1944 végén a Magyar Népi Szövetség egyik vezetőjévé, Kolozsvár helyettes polgármesterévé lett, majd pedig egyetemi tanár, s a magyar nyelvű kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karának dékánja. Mint annyi más társát, a zord idő őt is elsodorta: 1950-ben hamis vádak alapján letartóztatták és csak 1956-ban térhetett vissza a közéletbe és tudományos munkásságához. Azóta magyar, román, német nyelveken számos önálló, vagy román társszerzőkkel közösen írt államelméleti munkái, tanulmányai jelentek meg. Hetvenhatodik évében jár, és nyugdíjas professzorként Kolozsvárott él. A könyv harmadik „szereplője”, voltaképpen a szerzője, Joó Rudolf, magyarországi történész, akinek nem ez az első — a nemzetiségi joggal és állapotokkal — foglalkozó munkája. A „jogtörténeti -interjú” Demeter János kolozsvári otthonában készült. A kötet bőséges jegyzetanyaggal és külön Függelék-kel egészült ki. A korabeli nemzetiségi statútumokat, rendeleteket, tervezeteket is közlő munka előkészítésében, a kérdéskör tanulmányozásában két román tudós segített a szerzőnek. Joó Rudolf e munka egyik oldalán külön is köszönetét mond „Tudor Dráganű és Gheorghe Babos professzoroknak tanácsaikért és segítségükért”. Mindketten a román alkotmányfejlődés megismerésénél segítettek a szerzőnek. Az alkotmányjogi, jogtörténeti mű csupán történeti tények köz; lésére szorítkozik. A kérdező Joó, s a válaszoló Demeter között lezajlott kolozsvári beszélgetés csak az 1944—1948 közti időszak jogtörténeti fejlődését érinti, pontosabban az 1944. szeptember 2. 1948. április 13. közötti korszakot, „A nemzetiségi jog fejlődése a népi demokratikus Romániában” alcímmel jelölve meg a mű tárgyát, szerepét, mondandóját és történeti küldetését. Jogtörténeti munkát, amely törvénytervezeteket, törvényeket, statútumot, rendeleteket, intézményeket közöl és sorol fel, sajtónyelven elbeszélni nem, csupán érinteni lehet. Ezért az érdeklődés felkeltése érdekében arra szorítkozhatom csupán, hogy a címeken, alcímeken keresztül mutassam be a történelmi becsű, kiemelkedő értékű interjúnak a fejezeteit: A nemzetiségi és faji diszkrimináció rendszerének öszszeomlása, a nemzetiségi és faji egyenlőség alapjainak kiépülése; A nemzetiségi kollektív jogok néhány alapintézményének és eszközének létrejötte; A nemzetiségi egyenjogúsítás és a még függőben levő állampolgársági, vagyonjogi és közkegyelmi kérdések; A nyelvi-kulturális jogok fejlődése; A Magyar Népi Szövetség törvénytervezete; Az 1948 évi román alkotmány; A könyv Függelék-e pedig közli A Nemzetiségi Statutum-ot, amelyet a Nemzetiségi Minisztérium 1948-ban Bukarestben jelentetett meg, A Kolozs megyei és városi prefektúra 847- es számú, 1945-ben kelt rendeletét, a Petru Groza miniszterelnök által jegyzett, s a hivatalos lap 1945. augusztus 6-iki számában megjelent 629-es számú törvényt, A Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága elé került tervezet-et a nemzetiségi jogok szabályozásáról, végül, A Magyar Népi Szövetség székelyudvarhelyi határozatait, amelyeknek a keltezési ideje a zárójeles megjegyzés szerint 1946. július 3. Azoknak a figyelmébe ajánlom ezt a kis terjedelmű, de történeti jelentőségében messze világító jogtörténeti munkát, akiket vagy érint, vagy érdekel a nemzetiségi jogok és az alkotmányjog kérdése és fejlődése, különösen pedig a magyar államhatárokon kívül élő magyar ajkúak közösségeit érintő intézkedések, rendelkezések öszszessége. Joó Rudolf csak terjedelmében nem jelentős műve az első tárgyilagos, alkotmányjogi, jogtörténeti összegzése a romániai magyarság 1944—1948 közötti életének, sorsának, jogállapotának, az új romániai társadalomban kialakított és kialakult helyzetének és szerepének. A könyvben érintett történelmi időszakot — a tiszta emlékű román államférfira emlékezve — Groza-kornak is szokás nevezni. Ezért e sorok írójának, már a könyvszemlétől függetlenül, engedtessék meg egyik történelmi emlékének a felidézése. A kisgazdapárti Hírlap című budapesti napilap munkatársaként 1947 áprilisában jelen lehettem a Groza Péter román miniszterelnök vezette román küldöttség nevezetes budapesti látogatásánál. Fellapoztam a korabeli tudósításokat. A Keleti pályaudvarra érkező vonat kocsijaiból sorra szállnak le a Grozaküldöttség román és magyar tagjai: Emil Isac román költő mellett Kós Károly, Szentimrei Jenő, a kolozsvári Magyar Színház igazgatója, Nagy István író, Gaál Gábor, a híres Korunk szerkesztője, Csőgör Lajos, a kolozsvári magyar egyetem rektora. Idézek az egyik üdvözlő beszédből, amelyet Bognár József, a Magyar—Román Társaság akkori alelnöke, a Magyarok Világszövetsége mai elnöke mondott: „Felejtsük el és temessük el azt a régi világot, mikor ez a két nép szembenállt egymással és nyújtsunk baráti jobbot...” A pesti látogatás idején avatták fel azt a népi kollégiumot, amelyet az egykori magyarországi román nemzetiség jogaiért küzdő magyar Mocsáry Lajosról neveztek el. Az avató beszédeket Kodály Zoltán és Groza Péter mondta. Kodály volt akkor a Magyar— Román Társaság elnöke. Idéznem kell még egy mondattöredéket abból a levélből, amelyet a budapesti látogatás alkalmából Tildy Zoltán köztársasági elnöknek írt a román miniszterelnök: „Hiszek abban, hogy ily elindulás mellett végre népeink lelkét a megértés és kölcsönös tisztelet szállja meg...” Az emberi megértésnek ezt az idejét örökítette meg Joó Rudolf kimagasló munkája. Ez a kor a két szomszédos nép értékes, tiszta öröksége. Folytatása pedig valamennyiünk reménye.-IHJPFY -RLTKR 15 I
