Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-09 / 12. szám

A zsidóüldözések és a magyar közvélemény

A SZÁMVETÉS

— A magyar zsidóság Közép- és Kelet-Európábán elsőként szerezte meg a tényleges jogegyenlőséget. A csaknem teljesen szabad letelepedés és a szabad gazdasági vállalkozás, a földvásárlás, stb. jogát már az 1840-es reformországgyűlés kimondta. A forradalmi törvényhozás egyik utolsó aktusa 1849-ben a formális emancipáció megszavazása volt, mint ahogy a kiegyezést követően összeülő parlament egyik első ténykedése a zsidó vallás bevett felekezetié nyilvánítása volt. A jogegyenlőségen túl messzemenő védelmet nyújtott a kormányzat a társadalmi és politikai antiszemitizmus mindenfajta jogrendbe ütköző megnyilvánulása ellen. Ez a helyzet teljességében 1919—1920-ig, részlegesen 1938-ig, az első zsidótörvényig fennállt. Mindez nem jelenti azt, hogy az ún. népi antiszemitizmusnak ne lettek volna hagyományai Magyarországon. Mégis, az említett liberális politikai gesztusok és törvények, valamint az itthoni zsidóság nagymérvű asszimilációja mellett megdöbbentően hat, amit egyik jelentésében Edmund Veesenmayer írt, a náci Külügyminisztérium kelet-európai szakértője, később Németország teljhatalmú birodalmi megbízottja és követe Magyarországon. Eszerint Veesenmayer a magyar zsidótörvényeket szigorúbbnak találta a sajátjaiknál. Miképp lehetséges ez?

— A magyarországi zsidóüldözések történetét nem lehet csak 1938-nál elkezdeni, hanem sokkal messzebbre kell visszamenni. De ettől talán most tekintsünk el. Ami Veesenmayernek ezt a megjegyzését illeti, azt hiszem, nem állja meg a helyét. Kétségtelen tény, hogy Magyarországon több zsidótörvény követte egymást: az 1938-as, majd az 1939-es második — ezt szokták alaptörvénynek tekinteni —, s végül az igazi faji törvény, az 1941-es, amely megtiltotta zsidónak nem zsidóval való házasságát, sőt a nemi érintkezést is büntetendő cselekménynek minősítette. 1941-től nem kevés „fajgyalázási” pert folytattak le nálunk, s a sajtó egy része nagy szenzációként tálalta az olvasóközönség elé.

Ha a zsidótörvényeket jellemezni akarjuk, föltétlenül szigorúnak kell tartanunk őket. Kezdetben nem a nagytőke, a pénzarisztokrácia volt érintve, hanem az értelmiségi foglalkozások — ez pedig aligha enyhíti minősítésünket. A sorozatos intézkedések katasztrofálisak voltak, már csak azért is, mert a magyar közvéleményt hozzászoktatták az évek hosszú során ahhoz, hogy a zsidó származású emberek nem egyenrangúak, különféle törvényekkel meg lehet különböztetni őket. És amikor azután a német megszállást követően a deportálások ideje elérkezett, ez is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar közvélemény jelentős része — amely nem érezte át a zsidóság faji törvényekből fakadó félelmeit, megaláztatásait — most sem nézett szembe azzal a gyalázattal, ami a magyar zsidósággal 1944-ben itt a valóságban megtörtént.

— Még a német megszállás előtt 13- 20 000 zsidó magyart pusztítottak el

„Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik.” Pilinszky János megszenvedett költői látomása a Harbach 1944. A fegyencfej, a szappanná változott lányok, a leplombált marhavagonok, a krematóriumok kéményén füstbe ment emberi vágyak, sorsok, tervek. Századunk „egyetemes botránya” után — ahogy Adorno nevezte Auschwitzot — lehetetlennek látszott verset írni. De az idézett sorok is mutatják, hogy mégis lehet, 'sőt kell. És lehet és kell beszélnünk is arról, hogy mi történt negyven éve, amikor magyar területről indultak százezrek a nagy utazásra. Az egyetemes botrány magyar felvonásáról beszélgetünk Juhász Gyula történész professzorral.

Kamenec-Podolszkban, Kárpátalja megszállását követően. Erről talán kevesen tudtak akkor. De az újvidéki „sajnálatos atrocitásokról” — amelyeknek számos zsidó áldozata is volt — megemlékezett a korabeli sajtó. A deportálásokra hogyan reagált 1944-ben a magyar ■ szellemi élet?

— Azt hiszem, elfogadhatjuk Bibó Istvánnak az 1948-as tanulmányában írt megállapítását, miszerint a magyar szellemi élet nagymértékben felelős azért, ami itt a magyar zsidósággal történt 1944-ben. 1938-ban, amikor az első zsidótörvény előkészítése folyt és országos viták zajlottak róla, minden érv, amely a zsidótörvény szükségessége mellett hangzott el, a szellemi életben már megalapozott érvrendszeren alapult. Ezeket a korszaknak két olyan nagyhatású műve alapozta meg, mint Szabó Dezső „Elsodort falu”-ja és Szekfű Gyula „Három nemzedék”-e. Ha általánosságban akarnánk mondanivalóikat megfogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy ki-ki a maga műfajának megfelelően, de egyképpen nagy indulattal, azt boncolgatta, miként vette a magyar zsidóság a gazdasági élet birtokba vétele után a szellemi életet is birtokába, és nyomta rá a maga sajátos bélyegét. Szekfű Gyula, sőt még Szabó Dezső is később módosította nézeteit, ez azonban nem változtat azon, hogy érveiket — és persze másokét is — felhasználták 1938-ban, amikor az első zsidótörvény előkészítése folyt.

El kell mondani azt is, hogy 1938-ban még a magyar szellemi életnek egy része legalább tiltakozott az állampolgári egyenjogúság fölrúgása ellen. Ismeretes az a Pesti Naplóban leközölt memorandum, amelyet nagyon sok magyar író, tudós, közéleti ember írt alá, köztük Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Kodály Zoltán. A nyilatkozat — minden szellemi emberhez szólva — leszögezte: gondolják meg, mekkora felelősség terheli őket, „ha a lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, amelyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!”. Az effajta tiltakozás azonban — sajnos — nem talált visszhangra Magyarországon. Sokan azt mondták, azért nem jó, mert a társadalmi kérdésekkel szemben érdektelen. Voltak, akik úgy gondolták: mindegy milyen áron, de a

zsidóság kiszorítása az értelmiségi pozíciókból végre megkezdődött. Jóllehet elhangzottak figyelmeztetések is, hogy ez csak az első lépés, amelyet követni fog a második, sőt a harmadik, és ha egyszer erre az útra rálépnek, akkor nincs többé megállás.

Ez valóban így is lett. Hiszen épp hogy csak megszáradt a tinta az első zsidótörvényen, amikor már egy új nemzetközi és belpolitikai szituációban benyújtják a másodikat. Ez már csak 6 százalékot engedélyezett (a korábbi 20 százalékhoz képest) értelmiségi állásokban és kifejezetten tiltott minden olyan beosztást vagy munkát, amely a szellemi élet vezetésére vonatkozott. Ebben az időszakban a magyar szellemi életben már alig van nyoma az olyasfajta tiltakozásnak, mint ami még az első zsidótörvény megalkotása idején létezett. A jogegyenlőség követelése helyett az a mozgalom erősödött fel, amelyik célul tűzte ki, hogy a kiszorított zsidók helyébe „törzsökös magyarok” kerüljenek, ne pedig a német származású középosztálybeliek. A magyar értelmiségi réteg jelentős része úgy tapadt oda az asszimiláció lehetőségeit mérlegelő vitához, hogy szinte azt sem vette észre, hogy kirobbant a második világháború.

— Ha jól értem, a zsidótörvények elleni tiltakozás annyit jelentett, hogy állást foglaltak a zsidók egzisztenciáját, egyenjogúságát, anyagi helyzetét érintő kérdésekben — végső soron abban is, hogy visszavehetők-e a mintegy százéves magyar fejlődésnek e téren létrehozott vívmányai. De amikor megkezdődtek a deportálások és a fizikai megsemmisítés tétje forgott kockán, akkor hogyan reagált a magyar szellemi élet?

— Voltak írók, művészek, tudósok, akik a megszállás óta illegalitásban éltek és az ellenállási mozgalomban vettek részt, s amikor a megszállás és magyar kiszolgálóik ellen harcoltak, küzdöttek a zsidók megmentéséért is. Mások visszavonultan éltek, mint szellemi emberek hallgattak, s mint magánemberek sokan segítséget nyújtottak a lehetőségekhez mérten az üldözötteknek. S voltak, akik nem értették meg, vagy nem hitték, hogy a magyar zsidóság genocídiumáról, tömeges népirtásról van szó. Ebből fakadhatott az is, hogy amikor már folyt a vidéki zsidóság deportálása, néhány rangos magyar író még megjelentette műveit az 1944-es könyvnapon, holott a megjelenés letiltása is tiltakozás lehetett volna az adott körülmények között.

— Igen. Például ekkor jelenik meg Németh László tanulmánykötete a Turul Kiadónál „Az értelmiség hivatása” címmel. Benne a szerzői felszólalás, amely „zsidó bosszú” rémét festi, ettől féltve a magyarságot. Ismeretes valamilyen értelmiségi akció a deportálások ellen ebből az időszakból?- Nem ismeretes. A tiltakozásnak olyan „szellemi” formája sem — nyilatkozat vagy akár illegálisan terjesztett, aláírt memorandum —, amelyik a zsidóság megmentéséért emelt volna szót. Példa arra van, hogy köztisztviselő (mint a komáromi polgármester) vagy egyszerű ember az üldözöttek iránti szolidaritásból együtt ment a deportáltakkal. Arra azonban nincs, hogy vezető, nem zsidónak

6