Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-09 / 12. szám

minősülő szellemi ember tiltakozásul sárga csillagot tett volna magára.

— Mit tettek a magyar egyházak ebben a helyzetben?

— A megszállás után a magyar egyházak — a katolikus éppúgy, mint a protestáns — a tiltakozáson túl segítséget is nyújtottak, számos üldözöttet megmentettek. Különösen vonatkozik ez az 1944 októbere utáni időszakra, a nyilas uralom idejére. Azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a nemzetközi tiltakozások mellett, amelyek igen erőteljesek voltak, az egyházak tiltakozása is belejátszott abba, hogy a budapesti zsidóságot nem deportálták és nem semmisítették meg 1944 nyarán. Azt hiszem, Magyarországon az egyházak állásfoglalása volt a legjelentősebb tényező ebben a kérdésben.

— Idézek egy jegyzőkönyvből: „Sárvár, 1944. július 14. A sárvári kisegítő toloncház vezetője értesíti a budapesti rendőrfőkapitányságot, hogy Schrey Mária Ágnes kétéves zsidó kislányt németországi munkára átadta a német hatóságoknak.” Ilyen jegyzőkönyvidézet több száz akad. Hogyan alakulhatott ki a cinikus brutalitásnak az a szelleme, amely föltételezi, hogy egy kétéves kislány munkába állítható?

— Ez azért volt lehetséges, mert a Horthvrendszer köztisztviselői karának jó része vagy kifejezetten antiszemita volt, vagy pedig hu alattvalóként a törvények és rendeletek végrehajtásában látta kötelességét és becsületét. A felhozott példa az ilyen tisztviselői magatartás nagyon elfajzott formája. Döbbenetes példa. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a „folyamatos törvényesség hite”, amelyet Horthy kormányzói poszton maradása fémjelzett, s a hatalmi szervek-intézmények „töretlen” működése igazolt, volt a háttere annak, hogy az államapparátus is mint testület, gondolkodás nélkül végrehajtotta a népirtó rendelkezéseket. Annál nagyobb tisztelet illeti meg azokat, akik képesek voltak a szakításra, a szembenállásra.

Nagyon fontos az 1944-es események megértése szempontjából, hogy milyen volt a köztisztviselői kar. Erőteljesebb szembenállás a fajüldözéssel és egyáltalán a német megszállással csak úgy lehetett volna, ha azok, akiknek hatalom és döntési jog volt a kezükben — a magas rangú állami tisztviselőtől és főtiszttől le a falusi jegyzőig és csendőrparancsnokig — fordultak volna szembe ezzel. Az ellenzéki, vagy az ellenállás oldalán álló emberek kezében ilyen eszközök nem voltak. Bátorságuk, hősiességük minden tiszteletet megérdemelt, a szembenállás azonban csak akkor lett volna igazán hatékony, ha a két erő találkozik — ez viszont nem jött létre.

— A korabeli dokumentumok nem tanúskodnak számottevő zsidó ellenállásról. Okolhatjuk-e ezért a Zsidó Tanács opportunizmusát és a felekezeti sgjtó lojális, a rendeletek betartására

BERECZKY ALBERT

A magyar

protestantizmus a zsidóüldözés ellen

TRAKTÁTUS KIADÁS

■ intő propagandáját? Vagy az asszimiláció korábbi lehetőségének hite és tapasztalata tartotta vissza a zsidóságot?

— Abban, hogy nem volt jelentősebb zsidó ellenállás Magyarországon, föltehetően szerepe volt az említett Zsidó Tanács magatartásának is, de én azt hiszem, hogy ennél tovább kell lépnünk. A magyar társadalom állapotát és a magyar politikát kell elemeznünk ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk. Egyik írásomban a kérdést úgy tettem fel magamnak, hogy milyen rétegek, csoportok kerültek igazán életveszélybe a német megszállás után. És ha az ember ezt végiggondolja, akkor arra a következtetésre jut, hogy egyetlen nagy embercsoport volt Magyarországon, amely a szó szoros értelmében életveszedelembe került: az akkori területen élő több mint 800 000 lelket számláló zsidóság. Erre az óriási tömegre iszonyatos kettős nyomás nehezedett, a német megszállóké és a magyar államapparátusé. Milyen támogatásra talált volna ebben a szituációban egy zsidó vezetésű felkelés Magyarországon? Azt hiszem, nem támogatást, hanem inkább ellenkezést váltott volna ki. S talán nem kegyeletsértés, ha azt mondom, hogy végeredményben a magyar zsidóság asszimilációját bizonyítja, hogy nagy része ugyanolyan passzívan viselkedett, mint a magyarok — mert eszükbe sem jutott, hogy nem magyarok.

— A magyar kormányzatra gyakorolt nemzetközi nyomásról értesült-e a magyar közvélemény?

— Ami a zsidóüldözések elleni nemzetközi tiltakozást illeti, aligha lehet túlbecsülni jelentőségét, hiszen ennek következtében döntött 1944 júliusában Horthy úgy, hogy a budapesti zsidóság elszállítását megakadályozza. Roosevelt amerikai elnök és mások világosan kifejezésre juttatták, hogy ha a zsidóüldözések nem fejeződnek be Magyarországon, akkor ennek nagyon súlyos következményei

lesznek az országra és a politikai hatalomra nézve. Ezekről a tiltakozásokról tudtak nálunk, az Egyesült Nemzetek elítélő nyilatkozata 1944 júliusának elején szélsőséges lapokban is megjelent, persze megfelelő körítéssel, amely kikérte magának, hogy beleszóljanak Magyarország belső ügyeibe.

S ha a lakosság túlnyomó része akkor még nem sokat tudott is az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvekről, a haláltáborok első hiteles, szemtanúk által készített dokumentumairól (erről legfeljebb értelmiségi vagy politikai csoportok tudtak nálunk), de azt mindenki tudta, hogy a saját városában, községében elviszik a zsidókat, s hogy a deportálás milyen kegyetlen körülmények között történik — ha a további sorsukról nem is tudtak. Én mindössze egyetlen olyan írással találkoztam az 1944-es lapokban, amelyik az eszközök tisztaságára és becsületére hívta föl a figyelmet, arra hivatkozva, hogy ha egy kis ország eljátssza a becsületét, nagyon szomorú jövőnek nézhet elébe. Ez is burkolt célzás volt, de azért érthető. De más figyelmeztetést vagy hasonló jellegű tiltakozást nem ismerek.

— Mi volt a helyzet 1945 után? Ügy tudom, voltak olyan vélekedések is, hogy többen jöttek vissza, mint amennyi elment.

— Kétségtelen, 1945 után újból föléledt bizonyos értelemben az antiszemitizmus. Kereshetjük okait, elsősorban a kollektív bűntudatban, azután abban, hogy a visszatértek között akadtak olyanok, akiket a bosszú vezérelt és a lehetőségeket ebben a tekintetben megpróbálták kihasználni. Ismeretes az is, hogy az új politikai vezetésben, különösen a kommunista párt vezetőségében miképp alakult a személyi összetétel. Mégsem hiszem azt, hogy ezek az érvek megmagyaráznák mindazt, ami 1945 után történt ebben a vonatkozásban. A nyílt számvetés elmaradt a szellemi életben is, és részben ebből következik, hogy a közvélemény szélesebb tartományaiban is.

— Mit gondol, negyven évvel a történtek után megérett-e a magyar társadalom arra, hogy — hamis önfelmentés és túltengő vádaskodás szélsőségei nélkül — tárgyilagosan nézzen szembe ezzel a kérdéssel?

— Én hiszem, hogy negyven esztendőnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy ez a szembenézés megtörténjen. Természetesen, ha mindig arra várunk, hogy érett-e a társadalom a történelmi múlt súlyos fiaskóinak megértéséhez, akkor mindig lehet találni kifogásokat és mentségeket. Éppen aktuális politikai okokat és indokokat is. De ezzel egyszer végre szembe kell nézni. Mindazoknak, akik annak a kornak a részesei, átélői voltak. A megtisztuláshoz csak így juthatunk el. S ez mindannyiunk érdeke: a történelmi igazság keresésében nem tehetünk kivételeket.

V. BÁLINT ÉVA

(A Magyar Hírlap május 12-1 számából)

7