Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-09 / 12. szám
óceán vidéke a szenvedések emlékeit: tömegsírokat, táborokat, elmúlt csaták nyomait — a világháború pusztítását. De Auschwitz több ennél. A népirtás, az ember totális megalázása jelképévé lett. Ide mindenkinek el kellene jönni. Varsó. Este a szállodában. Kényelmes szobák, vacsora, társalgás. Többen zúgolódnak, mert lassan érkezik az ásványvíz. Nem tehetek róla, eszembe jut az a kisfiú, a tehervagonban: ha csak egy csepp vizet kaphatna, többé mindig jó lenne ... Másnap reggel. Jutka asszony koszorúi frissek még, a hűvös levegő jót tett nekik. Az emberek kerülik egymás pillantását. Az idegenvezetők is hallgatnak tapintatosan — csak röviden tájékoztatnak, hogy vizet, nyugtátokat hoztak magukkal. Már közel van Auschwitz-Oswiecim. És az országút mellett feltűnik a vasútvonal. Mindenki hallgat. A tábor. Bejárata fölött a hírhedt „Arbeit macht frei” felirat. A tábor ma múzeum : vetítőterem, képeslapbolt, gyorsbüfé van a bejárat mellett. Jön egy idegenvezető, nekifog a mondókájának. Itt volt az Appelplatz, ez az akasztófa ... Félbeszakítják. „Hagyja abba nyugodtan, ezt mi nagyon jól tudjuk” — horkan fel Klein Kálmán, nyugdíjas Budapestről. És megmerevedik egy barakk előtt. Itt töltött kilenc hónapot. Tompa csöndben gyalogol ez a menet. Nincs szükség magyarázatra. Néha-néha egy-egy történet, gyerekekről, kivégzettekről, táborbeli eseményekről. Egy zárt udvar — végén a kivégzőfal. „Siratófal” — mondják a tájékozottak. Gyertyákat gyújtanak, virágokat helyeznek el. Dr. Seifert Gézáné, a MIOK főtitkára leteszi a koszorút a fal tövébe. Kardos Péter főrabbi halotti énekbe, gyászimába kezd. És szinte szétrobban a feszültség. A főrabbi hangja fájdalmasan zeng: az ég felé fordulva énekel, oda, ahová milliók szálltak füstté válva. Egy meglett férfi összetörtén zokog a fal mellett, előre hajlik, ráng a görcsös zokogástól. Az idegenvezetők hátrahúzódnak, a filmesek összeszorított foggal, fehér arccal járkálnak a tömegben, mikrofonra, kamerára koncentrálva. Mindenki sír. Állok a tömegbeii, arcomon végigfolyik a könnyem, letörölni sem érdemes. S azután táborjárás. Eltelik egy óra, kettő, három. Barákkok, krematórium. Járják a tábort a megmaradtak, a túlélők. Már gyermekeik vannak, unokáik. És emlékeik. Átmegyünk Birkenauba. Az nem múzeum — az maga a tábor, a síkon éktelenkedő barakkokkal. A legtöbb magyar nőt ide szállították. Többen megtalálják a barakkot, ahol szenvedtek. Üjabb koszorú, a magyar mártírok emlékkövére. Üjabb fényképek. „Nekünk nem maradt más” — magyarázza Wollner Dániel úr, már hazafelé a buszban —, „mint az emlékezés és az erhlékeztetés. Hogy ezt megismerjék fiaink, lányaink, akik a jövőnek felelősek.” És dr. Seifert Gézáné hozzáteszi: „Szeretnénk jövőre is eljönni. Nemcsak halottaink miatt — de magunkért, az élőkért. És a következő generációkért — hogy figyelmeztessünk: ez ne ismétlődhessék meg.” SÓS PÉTER JÁNOS FOTO: GABOR VIKTOR 5
