Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-06-09 / 12. szám

Jutka asszony nem aludt azon az éjszakán. Korán lefeküdt, a vekkert beállította éjfélre, de nem jött álom a szemére. Üjra felkelt és lement kis virágboltjába a Síp utcába. Kiválasztotta a virágokat és elkezdte a koszorúk kötözését. Édesapja, édesanyja és két testvére pusztult el Auschwitzban — a családból ő maradt egyetlen túlélőként. Rájuk emlékezve kötötte a koszorút — ő maga nem mehetett el a zarándokúira, de elküldte maga helyett a koszorúba kötött virágokat. Hajnalra kész kellett, hogy legyen — az autóbuszok korán indultak.

Mintegy százötven ember toporgott fázósan a Keleti pályaudvar parkolójában. A deportálások megkezdésének negyvenedik évfordulóján induló zarándokút részvevői letagadhatatlan belső feszültséggel telve várták az indulást. Néhány kényszeredett vicc, hosszú hallgatások — ez nem közönséges társasutazás. A zarándokutat szervező Coopturist iroda finom tapintattal elkerülte a vonaton való utazást — négy autóbusz várta az utasokat.

Indulás.

Lassan elmaradnak Budapest házai, majd a határ, s később már a Tátra hegyei látszanak. Autóbuszról autóbuszra jár a MAFILM forgatócsoportja: Gazdag Gyula rendező és Ragályi Elemér operatőr dokumentumfilmet készítenek erről a megemlékezésről. Az utasok egymással ismerkednek. Szinte mindenki, aki itt van, megjárta már Auschwitz vagy Birkenau poklát.

Ök a túlélők. S tanúk, egyszemélyben.

Szinte mindegyikük gyászol: szülőt, testvért, feleséget. És saját, szenvedésekkel terhes fiatalkorukat.

A 88 esztendős Sipos Gyula bácsi Jászberény város aranydiplomás főorvosa. Még most is dolgozik. Az elsők között volt, akik a háború után visszatértek a tábor romjaihoz. Anyja és négy testvére élete tűnt el a krematórium füstjével. Azóta is eljön minden alkalommal. „Amíg lesz erőm járni, lesz erőm arra is, hogy ide eljöjjek." — mondja.

Wollner Dániel a kanadai Vancouverből repült Budapestre, hogy részt vehessen ezen a túrán. El akarta hozni feleségét és fiát is. Végül egyedül jött. „A gyerekek úgysem érthetik meg, mit jelentett mindez a mi életünkben, ők legföljebb elborzadnak — de ezt a szembenézést a múlttal magunknak kell vállalnunk" — vitázik önmagával is.

Itt utazik a buszon Burger Vera is. Szinte el sem hinni róla, hogy már nagymama; fiatalosan mozog, eredendő jókedve a többiek feszültségét is oszlatja. Ö nem volt koncentrációs táborban. „Én hamis papírokkal bujkáltam, és szerencsém volt. A húgomat viszont elvitték. Ö is túlélte, hazajött, de azóta egyetlen szót sem hajlandó szólni arról, ami itt történt. Annyit tudtunk meg tőle csupán, hogy volt egy néni, aki a táborban sokat segített neki. Ezt a nénit sokszor meglátogatta, gondozta. De másról nem volt hajlandó beszélni. Ezért jöttem el — életemben először —, hogy lássam: miről hallgat a húgom."

Már lengyel földön jár az autóbusz. Szinte nem is kell kérdeznem, mindenkiből fakad az indoklás, miért vannak itt.

S én azon gondolkozom, hogy mások, a többiek, miért nem jöttek el...

Hiszen jól tudom, hogy százával őrzi Európa földje, s a Csendes-4