Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-05-26 / 11. szám

FEHÉR KLÁRA A VENDÉG — Bébi, itt nem lehet aludni. Mindjárt be­zárom az ajtót. A lány felriadt, nem tudta elképzelni, hol van, nem értette, mit mond a néger fiú, nem tudta, hogy került ide, nem értette az üveg­ajtókat, a hosszú padokat és az üvegajtón túl a bárpultot, műanyag támlájú székeket és szögletes kis asztalokat. Nem értette az isme­retlen fiatalember mozdulatait, amint sorra eloltja a neonokat. — Te, ez nem tud angolul, — mondja a né­ger egy magas, egyenruhás fiatalembernek. — Mit csináljunk vele? — Charleston óta velem jön a buszon. — Vidd el Atlantába. — Dehát idáig szól a jegye, — mondja a sofőr. — Én mindjárt indulok. — Miss, ébredjen. Itt nem lehet aludni. Bezárom a kávézót. Hol lakik? Ezt végre megértette. Bódultán kinyitotta a kézitáskáját, kivett belőle egy noteszt és mu­tatta: Mrs. Katherine Vida. Pretty-Lake, South Caroline, Washington Ave 107. És mu­tatta a levelet is: itt van, azt írta, várni fogja a busznál. — Én megyek — mondja a sofőr, — így is éjfél lesz, mire Atlantába érek. Adjál neki egy kávét, hátha magához tér. — Jó — mondta a néger. — Egy negyed­órát maradhat még, amíg kitakarítom a vécé­ket. A lány félálomban itta a kávét. így szokta inni a kávét, a fáradtságtól félájultan egy-egy hosszú ügyelet után. Két hónapja talán, hogy Edit, az éjszakásnővér nem jött be és marad­ni kellett még tizenkét órát. Nem, akkor sem volt ilyen kimerült. Soha életében nem volt még ilyen kimerült. Már Frankfurtban is fáradt volt, amikor hat órát kellett várni az átszállásra. És fáradt volt, amikor New York­ban leszállt a gépről. Meleg, izzadságszag volt az óriási csarnokban, zaj, lökdösődés. — Kihez megy? — kérdezte az Immigration Officer. Ö kiejtette kezéből az útlevelet és a repülőgépen kitöltött kérdőívet, lehajolt, közben lecsúszott fejéről a kalapja. Istenem, ez a szörnyű hor­golt kalap. Az egyik beteg horgolta neki, egy epekőműtétes, mindenkinek kalapot horgolt, az adjunktusnőnek is, a főnővérnek is. — Miss, muszáj bezárnom. Ügy látszik, nem jöttek magáért. „Nagyon egyszerűen eljöhetsz Pretty- Lake-be. New Yorkig repülsz és onnan Grey Hound busszal. Küldöm a jegyeket. És a busz­terminálnál természetesen várni foglak.” A buszmenetrendbe bele kellett zavarodni. A kövér betűkkel szedett számok a nappali utazást jelölik, a dőlt betűsek az éjszakaiakat. És átszállások és csatlakozások, és hol előre kell igazítani az órát, hol vissza kell igazítani az órát, és csomagokat feladni és bemenni a mosdóba és ott a blúzából óvatosan kihalász­ni az elrejtett erszényt, mert Amerikában mindentől tartani kell. És gyorsan két szend­vicset kell venni és műanyag pohárban tejes­kávét, és máris fel kell szállni a másik busz­ra. És hatalmas, hömpölygő folyók mellett mennek el, csattogó hidakon és félelmes he­gyek között. A buszon rajta kívül alig van utas, pedig Faragó doktor mondta, hogy most az ameri­kaiak is alább adják, energiaválság, nem a hadihajó-autókon járnak, hanem buszon. Chattanoogánál felszállt egy népes család, za­jos, színes bőrű gyerekek, kövér mama, egész úton fasírtot ettek. A néger fiú elveszi az üres csészét, és meg­böki a lány vállát. — Miss, mutassa még egyszer a címet. Adress. Hová akar menni? Üljön be a kocsim­ba, elviszem. Biztosan álmodik. Hogy került volna kü­lönben egy hatalmas autóba, jóképű néger fiatalember a volánnál. És az út mentén gon­dosan ápolt kertek és villák, sehol egy felhő­karcoló, mintha Rózsadombon, vagy Tahiban járna az ember. És a kertek körül nincsen ke­rítés, akármelyik házba be lehetne sétálni. Miket tud álmodni az ember! Nem ismeri a kocsimárkákat. Buick? Cadillac? Nagyszerű rugózása van. — Alszik, Miss? Hát persze, hogy alszom. Mrs. Katherine Vidát keresem, a nagynénémet, róla neveztek el engem is Katalinnak, harmincöt évvel ez­előtt. Ápolónő vagyok a sebészeti klinikán. Micsoda hülyeség — mondta Erzsi nővér — ha nekem volna egy ilyen nagynéném, már régen ott lennék Amerikában. Annyi cuccot fogsz kapni tőle. Igen, azt írta Katherine né­ni, hogy üres bőrönddel jöjjön, mert itt tető­től talpig ... Katherine nénit pólyás korában vitték ki Amerikába, ezerkilencszáztizenket­­tőben, de tud még egy kicsit magyarul. A gyerekek is tudnak magyarul, de ők Kalifor­niában élnek. Üres a ház, és gyere — írta Katherine néni. — Jó lesz neked itt és el­viszlek Atlantába, ami egy nagyon nagy vá­ros, ott van a Coca Cola gyár, és ott írta Mar­garet Mitchell az „Elfújta a szél”-t. Pesten még egészen jól tudott angolul, de ez Amerikában nem érvényes. Már az Immig­ration Officer is kellemetlenül rászólt, és ki­ragadta kezéből az útlevelet, és a fejét csó­válta. Azt pedig, amit ez a volánnál ülő fiú mond, egyszerűen nem érti. — „Pretty-Lake szép kis város” — írta Katherine néni, de itt a legjobb akarattal sincs város. Csak kertek és villák és kertek és villák, és mindenütt sötétség, biztosan a tévét nézi itt is ilyenkor mindenki. — Adress, Miss, — mondja újra a fiú. Persze, a cím. Washington Ave. Hát ez a Wa­shington Ave. Keresik a számokat. Ez a ház is olyan, mint a többi, de még sö­­tétebb, mint a többi. Valami mély, lakatlan­sötétség van benne, ijesztő, egy fénycsík sem szűrődik ki. A kocsi megáll, Katalin a cso­magjait akarja kiszedni, de a férfi int, előbb nézzenek körül. A kert körül itt sincs kerítés, a szépen vágott gyep leér az útig. Az út mel­lett kitéve levelesláda, két újság csücske ki­áll belőle. A házig nyílegyenes betonjárda, végigmennek a ház ajtajáig: lelakatolva és egy nagy tábla az ajtón: For Sale. Eladó. Ka­talin reménytvesztetten megrántja a csengőt. Ging-ging. Senki. Űjra. A hang kísértetiesen végigfut a házon és elhal. Egy ismeretlen ház előtt, holdfényben, egy néger fiúval. Hogyan lehet ebből felébredni? Most mi legyen? A fiú visszamegy a kocsihoz és megnyomja a kürtöt. Harsog, követelőzik a kürt. Senki. Jó kétszáz méternyire, a szomszéd villában hirtelen kivilágosodnak az ablakok. Egy baju­szos, ősz férfi jön le a veranda lépcsőjén. Az­tán megint, mintha álomba merülne. A néger fiú viszi Katalin bőröndjeit, ő ma­ga kihalássza a kézitáskából a noteszt. „Mrs. Vida...” A bajuszos és a néger hadarva be­szélnek valamit. Először nem érti, nem akarja érteni, azután a szorongó sejtésből kikereke­dik a szörnyű valóság. Mrs. Vida tegnap, de­hogy tegnap, mikor is? öt nappal ezelőtt... váratlanul, szívroham. A fiai itt voltak Kali­forniából, de már visszautaztak. Nem, senki sem tudott arról, hogy vendég érkezik. A teraszon megjelenik egy idős nő is. Pat­togva magyaráz a néger fiúnak: Hotel, ho­tel... A fene, aki megette, — mondja a né­ger, — én csak szívességből... most hová vigyem? Miss, van pénze szállodára? — Ugyan, — mondja mérgesen a bajuszos férfi, — mit kell szálloda? Nálunk elalhat az éjjel és holnap majd rendezzük a dolgokat. — Éhes? — kérdezi az öregasszony. Thank you, I’m not hungry — próbálja összeszedni a pesti nyelvtudást. De csak azt nyöszörgi: „ti­red, tired” fáradt, fáradt. Egy tengerzöld csempés fürdőszoba, két tucat tengerzöld tö­rülköző, tengerzöld szappan, és a fogkefe nye­le is zöld. Azután egy furcsa, ringató ágyban. A falon poszterek, eszkimó kunyhó és űrhajó. A sarokban dobozából félig kilógó villany­vasút, és egy gitár. Zuhan az álomba, hová megy? — kérdi szigorúan az Immigration Officer. — A kettes sebészetre megyek, mert mindig velem tolnak ki, az éjszakás megint nem jött be. A sebészet egy rettenetesen hosz­­szú autósztráda végén van, csak busszal le­het odáig eljutni. Minden város így kezdődik, mintha vásár volna: óriási motelhirdetések, vendéglők, benzinkutak, bankok, szupermar­ketek, a busz kanyarodik a terminálba, mind­egyikben egyforma kávézó, önkiszolgáló és képeslap- és bélyegárusítás. Legalább Faragó 20 i

Next

/
Thumbnails
Contents