Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-26 / 11. szám
ILLUSZTRÁCIÓK: BERTA GABOR doktornak küld egy lapot, de ahhoz be kell menni a mosdóba, a szütyőből előkotorni a pénzt, megint elfogyott két dollár. Nyolcvan cent a kávé, egyhúsz a szendvics ... Vagy lakásra gyűjt az ember, vagy utazik. Annamária társasutazással elment Olaszba, fogott magának egy férjet, egyből otthagyta az osztályt. Annamária már régen hosszú társalgásba mélyedt volna a néger fiúval, beültek volna valahová egy italra, vihogna és jól érezné magát, csak ő, itt ebben a lehetetlen helyzetben ... hol is? Hatalmas ütést érzett a szívén. Egy pillanat alatt kijózanodott. Meggyújtotta a kislámpát az idegen ágy fölött és egyszerre pontosan tudott mindent. Hogy öt napja utazott el Budapestről, hogy még kétszáznégy dollárja van, hogy Katherine néni, akit elképzelt, akivel barátságos leveleket váltott, nincs, hogy hiába hozta a hímzett térítőt és a családi fényképeket, hogy Katherine néni hiába írta, hogy majd esténként a hintaszéken ülve elbeszélgetnek, hogy megkínálja majd penkék-kel, ami majdnem olyan, mint a palacsinta és elviszi kirándulni is. Atlantába, ahol égig ér a Coca Cola reklám, és utcát neveztek el Margaret Mitchellről. Fájdalom és félelem görcse markolta el a szívét. A nagynénit siratta, akit meg sem csókolhatott és önmagát, pénztelenül, a viszszautazásra csak hatvan nap múlva érvényes repülőjeggyel, félelmes és idegen világban, ahol, mint tudjuk, time is money, pénz beszél, ember embernek farkasa, és a mentők, mielőtt felszednék az utcán a félholtat, megkérdik, milyen biztosítása van, és mennyi a bankbetétje. „Katharine néni” — sikoltotta Katalin és rázni kezdte a sírás. Arra ébredt, hogy a zsalu résein beragyog a nap. Karórájára nézett, de az összevissza igazítástól, már háromórányi pontossággal tudta csak megállapítani az időt. Gyorsan megmosakodott. Az étkezőben már vártak rá. Narancslé, kávé, sült hús volt az asztalon. Amíg evett, Mrs. Hope hadaró beszédéből valahogy megértette, hogy már intézkedtek. A Magyar Kultúregyesületben Reverend Kiss vár rá. Ök intézkednek, hogy Katalin jegyét érvényesítsék azonnali visszautazásra, előteremtik a buszjegy árát is. Abból a sietségből pedig, ahogy Mr. Hope az autóját kihozta a garázsból és Katalin holmiját berakta a csomagtartóba, azt értette meg, hogy Mr. Hope idegesen várja, hogy átadhassa őt a magyar egyesületben, mert még dolga van a bankban és időben kell nyitni az üzletét. így hát nem merte megkérni, hogy várjon egy kicsit, szeretné nappali fényben is megnézni Katherine néni házát, bekukucskálni az ablakon, megnézni a hintaszéket, letépni egy szál virágot, hogy emlékül lepréselhesse. Csak messziről vetett egy pillantást a szomszéd házra. A gyepet pár nappal ezelőtt még levághatták. A zöldre festett házacska előtt egy hatalmas szikomorfa állt és sok, sok virág. És az ajtón messze virított a tábla: FOR SALE. A bajuszos Mr. Hope egész úton alig szólt. Átrohantak a kertvároson, azután egy zűrös, benzinkutakkal, motelekkel, üzletekkel zsúfolt városrészen. Egy lehúzott redőnyre Mr. Hope rámutatott: az az üzlete, oda kell viszszajönnie, persze, majd ha Katalintól megszabadult. Reverend Kiss tűrhetően tudott magyarul. Türelmetlenül udvarias volt. Hogyne, jól ismerte kedves hívünket, Mrs. Vidát, aki különben alapítványt is tett. De sajnos egy bizottsági ülésre siet, de Miss Holiday már mindent tud ... és sok szerencsét. Katalin Miss Holidayhoz se mert szólni, mert ő is nagyon elfoglalt volt. Nyolc telefonon beszélt egyszerre és telexezett és leveleket gépelt és időnként öreg nők rohantak át a kis irodán, barátságos hellót dobtak Katalinnak. Miss Holiday hozott egy tálcát, kávéval és szendviccsel, átnyújtotta Katalinnak, azután újra a telefonokhoz rohant. Délben egy papírlapot tett Katalin elé: Your program. A papíron gyönyörű gépeléssel: 12 óra 15- kor löncs, a Nőbizottság rendezésében. 16 órakor útiokmányai átvétele a Home Tours utazási irodában. Felelős Mrs. Black. 17 óra 50-kor indul a busz Charlestonba, a buszhoz kiviszi Mr. Gordon. A busz Charlestonba érkezik, továbbindul... érkezik ... indul... érkezik, átszállás, indul... New York . .. Frankfurt... — Valami kívánság? — kérdezte Miss Holiday olyan mosollyal, amilyenre csak „ugyan, milyen kívánságom lehetne még? hiszen ez a program tökéletes” válasz érkezhetett. — Igen, — mondta Katalin. — A temetőbe szerettem volna. Miss Holiday meghökkent. Azután elgondolkozott. Azután azt mondta: — Belefér a programba. Megszervezzük. A löncs után — amelyen tizenöten vettek részt, sötét ruhás, nyakkendős, a sok marhahústól lilásvörös képű, hatalmas férfiak és kórósovány, tarkaruhás nők és véres bifszteket, rengeteg salátát, fagylaltot és banánt tálaltak — az Egyesület parkjában felsorakoztak az autók. Mindegyikben virág volt és minden autó reflektora ragyogott. Ünnepélyes menetben hajtottak a városon keresztül a temetőbe. A főkapunál szálltak ki. A nőkön mulatságos kis kalapok voltak és nyakukban láncon szemüveg függött. Két férfi karonfogta Katalint, és lassú léptekkel vezette a gondosan ápolt gyepen, nyílegyenes ciprusok között egy betonlapig, amire fel volt vésve, hogy Mrs. Katherine Vida élt... A szikrázó napfényben, a szabályosan sorakozó ciprusok, szabályosan sorakozó betonlapok között Katalin szédülni kezdett, egy pillanatig azt hitte, megint a buszon ül és le fog szállni egy kis állomáson, amit Bluefieldnek hívnak, vagy Pearltownnak hívnak, vagy Pretty-Lake-nek hívnak, de mindenütt ugyanolyan piros műanyag borítású székek lesznek a kávézóban, ugyanolyan szendvicsautomaták és a tányérokon ugyanolyan véres bifsztek és saláták, és ugyanolyan egyforma kávéspoharak, és Miss Holiday nyakán és Mrs. Black nyakán ugyanúgy lóg a szemüveg és ezek a betonlapok, ezek a ... valami... itt nyugszik ... élt... — De hiszen Katherine néninek nincs sírhantja! — kiáltotta zokogva. A Nőbizottság és a Jóléti Bizottság tagjai zavartan bámultak. Mi nincs? Miért sír? Mit akar? És azután valaki megismételte: sírhant. Mi az, hogy nincs sírhantja? Tavasszal, úgy mondják, a messzi Afrikából. hat nemzedékkel ezelőtt idekerült négerek megérzik a dzsungelt és megvadulnak, és ámokfutók lesznek. Ausztráliában, a decemberi nyárban műhavat hintenek a karácsonyfákra azok, akiknek már a dédapja is ott született ... Hol rejtőzött a nagyapák emlékeiben az elfelejtett szó? Mi az, hogy sírhant? És a szabályosan megrajzolt utcákhoz, és szabályosan sorakozó felhőkarcolókhoz szokott szemek recehártyáira dimbes-dombos régi temetők rajzolódtak, megdőlt sírkövek, szabálytalanul növő akácfák és bodzabokrok, néhol térdig érő gaz, kendős, fekete öregasszonyok, öntözőkannák és kapák, harangszó. Nem tudták, de valahonnan tudták a szót. Talán egy versből? Hol sírjaink domborulnak ... Talán egyszer látták egy fényképen? Talán a mama mondta egyszer, vagy nagyapa. Először csak illedelmesen fújogatták az orrukat, azután Mrs. Black, akinek nemrég halt meg az anyja, sírni kezdett. Miss Holiday diszkréten az órára nézett. A Home Tourist Office tizenhat órára ... indulni kellene, Mrs. Black. — Ugyan, minek? — kérdezte az egyik férfi, aki Mrs. Black mellett állt. — Csak nem fog még elutazni? Hiszen olyan messziről jött. Nálunk van vendégszoba. — Nálunk is. Nálunk is. És zavartan mosolygó szemek néztek Katalinra, szemérmes, ügyetlen simogató mozdulatok fogták körül. — Maradjon. Egy kicsit maradjon. Szívesen látjuk. 21
